„Egyszerre voltam bánatos és megvigasztalt” – a személyes gyász és az országos katarzis találkozása

Szocio

„Egyszerre voltam bánatos és megvigasztalt” – a személyes gyász és az országos katarzis találkozása

 Van, hogy két történet – a személyes és az országos – a nyáresti csendben ér össze, és az ember egyszerre érez ilyenkor mindent.

Mire hazaértünk, már öreg este volt, az utcák kihaltak, mintha nem is kedd lett volna. Persze én is csak tudni véltem, hogy talán kedd lehetett, és azért válhatott szellemvárossá a pesti belváros, mert éppen a magyar–portugál EB-meccset nézte mindenki, aki csak élt és mozgott. Sejtésemet a Nehru partnál felállított óriás kivetítő igazolta – ugyanígy vibrált a képernyő fénye azon a néhány évvel ezelőtti tavaszi éjszakán is, amikor rázendített a választáson győzedelmeskedő Orbán Viktor és stábja a Kossuth-nótára: éljen a magyar szabadság, éljen a haza. (Azt is csak messziről láttam.) Akkoriban még ereje teljében volt a nagyanyám, akit pont azon a közelmúltbeli kedden, az EB-meccs napján temettünk el, mézes napfényben, együtt búcsúzva tőle szeretteivel, ismerőseivel, akik egészen az utolsó pillanatig mellette voltak abban a kilencven évben, ami neki adatott.

A gyászolók sokszor kívánják azt, hogy most azonnal álljon meg a világ, és üljön melléjük a porba, osztozzon fájdalmukban, sóhajtozzon velük az egész teremtett mindenség – és bántja őket, hogy a világ bizony nem akar megállni, legfeljebb a temetés idejére. Talán ezért is esett nagyon jól, hogy azon a hétköznap estén megrendülten, elkomolyodva hallgatott a város.

A temetésen sokan voltunk, mert bár a nagyanyám nem volt nagy ember, számon tartotta a kiterjedt rokonságot, az utcabelieket, a gyerekei osztálytársait, a templomba járó ismerősöket: mindenkire volt figyelme, jó szava, az övék volt, hozzájuk tartozott. Tanár szeretett volna lenni, de nem eresztette a föld: egyetlen életben maradt gyerekként neki kellett beleállni a gazdasággal kapcsolatos nehéz, mindennapi munkába. Fiatalasszonyként, a tanyáról a városba költözve szeretett volna munkahelyet, ahogy a legtöbb kortársának is volt, de valakinek a háztájival, a jószágokkal is törődni kellett, ő pedig bölcsen használta azt a tudást, amit a gazdasági iskolában megtanult, osztálya egyetlen leány diákjaként. Ha nem mehetett oda, ahol az élet zajlott (márpedig sokszor nem mehetett), akkor megoldotta, hogy az élet jöjjön oda, ahol ő van: két gyerek, hét unoka, öt dédunoka töltötte meg eseménnyel sokáig dolgos, tevékeny mindennapjait, tizennyolc éven át tartó özvegységét.

Ahogy álltunk a családommal a feketébe öltözött gyászoló gyülekezettel szemben, azon kaptam magam, hogy a legerősebb érzésem most nem a fájdalom vagy a harag, hanem a hála.

Hálás vagyok a nagyanyám életéért és azért a szeretetért, amely most visszaáradt rá, meg azért a sok emberért, akik énekeltek, hangosan, erővel és tiszta szívvel helyettünk, közeli hozzátartozói helyett is, akiket vasmarokkal szorongatott a sírás.

Utólag persze pontosan tudom, hogy a város valójában nem hallgatott azon az éjszakán, csak máshol volt a szíve, és éppen lélegzetvisszafojtva szurkolt azoknak a sportolóknak, akik a legyőzhetetlennel viaskodtak a mérkőzés kilencven percében.

A veszteségben a kilencven év is kevésnek tűnik, a pályán pedig kilencven perc is végtelenül hosszú idő. Ötvenezer ember reménykedett a helyszínen a valószerűtlenben, húsz másodpercre elhitték, hogy nincs lehetetlen, majd a 0–3-as vereség után magukhoz ölelték a vert hadat, és felzengett az Isten, áldd meg a magyart...

Katartikus pillanat lehetett – és mi a fenéért érdemes a sportot követni, ha nem a katarzisért? Nem csodálom, hogy ez a gesztus azonnal a mérkőzéssorozat legszimpatikusabb szurkolótáborává tette a magyarokat.

Amikor ezeket a sorokat írom, még nem tudni, milyen eredménye lesz a francia–magyar összecsapásnak, illetve az azt követő mérkőzéseknek. A sorsolás, mondhatni, nem volt kegyes a magyar válogatotthoz, akik ezt tudomásul véve futnak ki minden egyes alkalommal a közönség elé. Elképesztő dopping lehet, hogy mennyien hisznek bennük.

A két történet – a személyes és az országos – a nyáresti csendben ér össze, amelyben megilletődötten somfordáltak haza az emberek, köztük mi is, talpig feketében. Egyszerre voltam bánatos és megvigasztalt.

Vannak piszkosul nehéz meccsek, a gyepen és a mindennapi életben egyaránt, amiket nekünk magunknak kell megvívnunk. Felbecsülhetetlenül fontos, hogy legyen, aki támogat minket mindezekben: segít visszapörgetni, kiemelni a szép pillanatokat, és hálásnak lenni a vesztes meccseink végén is.

Ajánljuk még:

Gyerekekkel együtt is felfedezhetőek a Budai-hegység legszebb részei!
A főváros környéki kirándulóhelyek minden évszakban közkedvelt úticélnak számítanak. Most, hogy végre megérkezett a tavasz, a jó idő újabb löketet adhat a szabadidő természetben való eltöltésének. Igen ám, de hova menjünk, ha Budapest közelében szeretnénk szépet látni és a gyerekeket sem akarjuk otthon hagyni? Utazó bloggerként és aktív kéktúrázóként az elmúlt időszakban bejártam a Budai-hegység legszebb helyeit, ahonnan az öt legszebb családbarát úticélt mutatom most be.