Szocio

Békés iskola békésebb jövőt hozna? – Pszichológust kérdeztünk az árulkodás és a segítségkérés közti különbségről

Ha a gyerekek közül valaki problémát jelez a felnőtteknek, gyakran kapja meg társaitól az „árulkodó Júdás” jelzőt. Sőt, sokszor a felnőttek, a szülők, pedagógusok is azt kommunikálják, oldják meg egymás közt, meg amúgy is, árulkodni nem szép dolog. De ahogy Sándor Éva pedagógiai szakpszichológus, a Békés Iskolák Program szakértője rávilágít, az árulkodás mindenféleképpen egy jelzés, amiben nem szerencsés csupán a „kinek van igaza” horizontot nézni. Ráadásul a kérdéskör nem vizsgálható a bántalmazási dinamikák megértése nélkül.

Békés Iskolák Program

Amikor leültem Sándor Éva pszichológussal beszélgetni, úgy terveztem, kimondottan az árulkodás és a segítségkérés közti különbségről fogom kérdezni. Aztán hamar rá kellett jönnöm, hogy mint oly’ sok minden a pszichológiában, az árulkodás esetei sem értelmezhetők kiterjedtebb ismeretek nélkül. Mert hogyan is reagálunk legtöbben, ha valaki árulkodik nekünk? Egyes szituációkban talán azt mondanánk, az egyik gyerek hibás, a másik nem. Olykor megdicsérjük, hogy bevont a konfliktusba, máskor viszont éppen ezért szidjuk meg. De bárhogyan is döntünk – tévúton járunk.

Ha nem tudunk lelépni a „ki tette?” és a „kinek lehet igaza?” kérdések tagolta mezsgyéről, jó eséllyel nem fogunk tudni megfelelően segíteni a bajban lévő gyereknek, nem fogjuk tudni megtanítani a fiataloknak, hogyan kezeljék jól a problémákat, sőt,

még az sem biztos, hogy rájövünk, egyáltalán ki van bajban.

Márpedig ha ilyen helyzet áll elő, joggal feltételezzük, hogy valaki rosszul érzi magát és segítségre van szüksége. Ha felfedezzük, ki ő, megértjük a miérteket, majd közösségi szinten igyekszünk javítani a helyzeten, abból mindenki csak profitál. Ahhoz viszont, hogy ide eljussunk, paradigmaváltásra van szükség azzal kapcsolatban, mit gondolunk az árulkodásról.

Éppen a szemlélet formálására hozta Magyarországra Horgász Csaba a bántalmazásellenes programot, aminek célja, hogy országszerte biztonságos intézményekben tanulhassanak a diákok. „A magyar közösségekre adaptáltunk egy Amerikában működő programot, amit itthon főleg iskolák keresnek, de valójában minden emberi csoportosulásban működhet. Valljuk: mindannyiunknak tenni kell azért, hogy békés legyen az adott iskola – a szülők, gyerekek, pedagógusok együtt kell, hogy foglalkozzanak a közösség ügyeivel. Nincs olyan, hogy valaki kimaradhat, a tétlenségünkkel is felelősek vagyunk” – mondja Sándor Éva a programról. 

Sándor Éva, pedagógiai szakpszichológus. Fotó: Németh Zoltán

A Békés Iskolák Programnak két fő üzenet van: egyrészt legyünk védelmezők, ne tűrjük el a bántalmazó viselkedést, másrészt törekedjünk a másik megértésére. „Minden elfogadhatatlan viselkedés mögött van egy ok, és csak annak megértésével találhatunk békés megoldást az adott problémára. Az a cél, hogy senkinek ne legyen szüksége mások bántásával, vagyis hatalmi visszaéléssel kielégíteni a szükségletét” – folytatja a szakember. 

Konfliktus vagy bullying, árulkodás vagy segítségkérés?

Amikor egy gyerek a felnőttnek elmond valamit egy másik gyerekről, alapvetően két forgatókönyv létezik: vagy konfliktus van közöttük, vagy a bántalmazás zajlik. A kettő közül a konfliktus a könnyebben kezelhető eset, hiszen akkor a gyerekek kapcsolati dinamikájában nem egy tartós alá-fölé rendeltség van, és jó eséllyel kisebb beavatkozással, esetleg nélkülünk is megoldódik a probléma. Feltéve, ha a gyerekek már járatosak a konfliktuskezelésben, van rá eszközük, megoldásuk, amit korábban a felnőttek segítségével begyakorolhattak.

Azonban az árulkodás komoly bántalmazási helyzetre is vonatkozhat. 

„A Békés Iskolák szemlélete szerint minden hozzánkfordulás segítségkérés, csak az a kérdés: ki van bajban? A klasszikus árulkodás esetében a hozzánk forduló gyerek nem véletlenül akarja kivívni a figyelmünket. Akármit is gondolunk a helyzetről, felnőttként azt a kérdést kell feltennünk magunkban, miért van erre az eszközre szüksége a gyereknek? Ha elgondolkodunk a motivációján, megtalálhatjuk az okot. Például gyengébbek a szociális képességei és nem tud beilleszkedni, együtt játszani a társaival, nem tudja otthon a szülei figyelmét magára vonni, vagy kapcsolódni szeretne – ez csak néhány példa, de rengetegféle ok lehet” – magyarázza Éva. 

A megoldás útjában: áldozathibáztatás

Még a gyerekekkel foglalkozó felnőttek körében is nagyon elterjedt az áldozathibáztatás minden fajtája, ugyanis könnyebb hárítani a felelősséget, mint energiát fektetni a helyzetek megértésébe és a gondok kezelésébe. Sokszor tudatosan vagy tudat alatt a felnőtt is tesz azért, hogy az áldozatszerepbe került gyerek áldozat maradjon. Például őt is idegesíti, úgy gondolja, hogy megérdemli a piszkálást, ezért nem tesz semmit az esetleges jelzések ellenére sem. Gyakori ok a tudatlanság is. A szakember szerint számos pedagógus nem ismeri a bullying dinamikáját, és sajnos jelenleg nem mutatkozik kormányzati hajlandóság arra, hogy a magyar oktatási rendszerben átfogóan lehessen ezzel a kérdéssel foglalkozni. Sándor Éva szerint nagyon rossz tendencia az iskolaőrök foglalkoztatása, hiszen az ő szerepük nem az, hogy megértsék, megelőzzék és kezeljék a bántalmazást, hanem hatalmi fölénnyel lépnek az adott problémába. Ezáltal ők valójában hozzájárulnak azon hatalmi harcok fenntartásához, ami minden bullying alapja.

A problémák jelzéseiről a lehető leghamarabb el kell kezdeni beszélni a gyerekekkel, ugyanakkor fontos, hogy felnőttként tisztában legyünk az életkori különbségekkel. „Óvodáskorban az önkontroll-funkciók még fejlődésben vannak, náluk az érzelemvezérelt, agresszív megnyilvánulások gyakoribbak, bántalmazásról az esetek többségében nem beszélhetünk. Viszont ebben a korban tanulják meg, mit okoznak a cselekedeteik, ezért a szülők és pedagógusok felelőssége, mennyire fejlődik a gyerekek empatikus készsége. A mi módszerünk egyik legfontosabb eleme a mentalizálás. A mentalizáció azt jelenti, hogy belső tartalmakat tulajdonítunk az embertársainknak (és magunknak is), azaz tudjuk, hogy a másik személy nem egy tárgy vagy gép, hanem érzései, gondolatai, szándékai, vágyai, elképzelési stb. vannak.

Amikor történik valami, akkor automatikusan végiggondoljuk, mi játszódik le a másikban, illetve magunkban.

A gyerekek a családban, illetve az oviban sokszor frusztrálódnak, ami kiválthat agresszív reakciókat is. Nem mindegy, hogyan reagálunk erre felnőttként, hiszen a kiskori berögződések meghatározzák későbbi konfliktuskezelésünket és a csoportokon belüli szerepeinket is” – részletezi a szakember.

Ezért sem szerencsés azt a sztereotípiát táplálni, hogy a kisfiúk azért húzzák a kislányok haját, mert az tetszik nekik – ezzel legalizáljuk a fizikai bántalmazást. Olykor a csúfolódás ellen sem lépünk fel, mert úgy gondoljuk, ez a gyerekkor velejárója, és éppen az ilyen banális esetekben gyakori, hogy elküldjük az árulkodó gyereket, mondván, a gondja nem érdemel felnőtt beavatkozást. Ezáltal

elfogadható viselkedésként épülnek be olyan cselekedetek, amik nem elfogadhatóak, aztán generációról generációra továbböröklődik a hibás meggyőződés.

Ráadásul a természetesnek hitt bántalmazási formák megalapozzák a durva bántalmazásokat, megágyazhatnak a kirekesztésnek, pletykálkodásnak, beszólogatásnak...

A Békés Iskolák szakemberei, akik szervezeti háttér hiányában a szabadidejükben, önkéntes alapon állították össze és fejlesztik folyamatosan a programot, vallják, hogy igazi fejlődés csak akkor következhet be a társadalomban, ha szélesebb réteg látásmódja változik. Céljuk, hogy az egyes intézmények dolgozói között szakembereket képezzenek ki, akik a megszerzett tudást és szemléletet közvetíteni tudják a többi dolgozó, az iskolába járó diákok, illetve az ő szüleik felé. Reménykednek, hogy idővel egyre több iskola él a lehetőséggel, és általuk a pedagógusok olyan módszereket tanulnak, amelyek nem egy-egy részproblémára adnak választ, hanem segítenek, hogy az iskolában – vagy más közösségben – ne a bántalmazási dinamikák határozzák meg az egyes tagok szerepét.

„A programban használt bullying protokoll a mi tapasztalataink szerint nagyon hatékony, de ahhoz, hogy a jelzőrendszer jól működjön, szükség van a megelőzésre, és az is fontos, hogy a pedagógusok figyeljék, a konkrét eset megoldása után mi történik.

Nem lehet hátradőlni, mert ha nincs utómunka, rövidesen újra meg fog jelenni a bántalmazás.

Fontos, hogy következetesen tegyenek a bántalmazás ellen” – hangsúlyozza.

Sándor Éva szerint összességében még nagyon messze vagyunk attól, hogy a magyar társadalom nagy részében alapvetés legyen nem magára hagyni a gyerekeket a konfliktusaikban, viszonyrendszereik alakulásában. Ebben természetesen szerepet játszik a pedagógusok leterheltsége, fáradtsága, kiégettsége, ami miatt még mindig gyakran kommunikálják feléjük azt, hogy oldják meg maguk között a problémájukat. Pedig érdemesebb volna – bármilyen – árulkodás esetén félretenni az ítélkezést, és inkább kérdezni, figyelni. Vessük fel a kérdést: kinek mire van szüksége ott és akkor? Ki szorul épp segítségre? Valaki biztosan bajban van, és felnőttként sokat tehetünk azért, hogy ne teremtsünk lehetőséget a bántalmazó légkör kialakulására.