Szocio

A rettegés nem állíthatott meg tömegeket – Egykor volt vasárnapok titkairól kérdeztük a történészt

Telített templomok és végeláthatatlan körmenetek – Hámori Gyula egykori fotói szembemennek a múlt századbéli magyar egyházakról alkotott véleményünkkel. Jól mutatják: hiába minden tiltás és elnyomás, a hívek kitartottak a kommunizmusban is. Hogyan lehet ez? Erről kérdeztük Soós Viktor Attila egyháztörténészt.

Hámori Gyulának 2450 fotója található jelenleg a Fortepan oldalán, és bátran állíthatjuk: bármelyik múzeum vagy történész örülne, ha nála landoltak volna a negatívok. Az 1913 és 1977 között élt fényképész Budapesten dolgozott, műhelye a Lázár utca 13-ban, majd a Király utcában volt. A második világháborút követően esküvői fotósként is alkalmazták: 1946-tól 1950-ig háromszáz lagzit örökített meg, igen izgalmas felvételeket hagyva az utókornak romos zsinagógák udvarán mosolygó, ki tudja mi mindent átélt fiatalokról, hetvenévesen házasodó párokról, visszafogott vagy díszes szertartásokról. Bár cikkünkben nem ezzel a témával foglalkozunk, néhány képet hadd mutassunk – vétek lenne őket nem közölni, ha egyszer Hámoriról beszélünk.

A fotós iparengedélyét az ötvenes években bevonták, így üzemi fényképész lett az Egyesült Izzóban. 1955-től a katolikus sajtóban, a Kereszt, illetve a Katolikus Szó című lapoknál dolgozott, az ötvenes-hatvanas évek legnagyobb vallási ünnepeit, körmeneteket és papszenteléseket örökített meg. A – javarészt soha nem publikált – fotókon látottak erősen szembemennek azokkal a sztereotípiákkal, amelyek a szocializmus alatti vallásgyakorlásról bennünk élnek. Nem üres templomokat látunk, pláne nem rettegő emberek néznek ránk a képekről. Mi az igazság, milyen volt a hívők élete a rendszerváltás előtt Magyarországon? Erre a kérdésre kerestük a választ dr. Soós Viktor Attila egyháztörténésszel, a Nemzeti Emlékezet Bizottság tagjával.

„Elsőként fontos leszögezni, hogy a szocializmus korszakában végig egyházüldözés zajlott Magyarországon. A proletárdiktatúra változó intenzitással, válogatott módszerekkel próbálta felszámolni az egyházakat, mert azokban ellenfelet látott. Ugyanakkor függetlenül attól, hogy milyen intézkedéseket hoztak,

a hívek gyakorolták vallásukat, rettegés ide vagy oda, jártak templomba”

– vág bele a szakember.

1946-ban számos felekezeti közösséget megszüntettek, korlátozó rendelkezéseket hoztak az egyházi sajtó ellen, és a vallásos embereket igyekeztek kiszorítani a társadalomból. 1948-ban államosították az egyházi iskolákat, ’50-ben pedig megvonták a szerzetesrendek működési engedélyét. „Eleinte az volt a kommunista párt elképzelése, hogy megszüntetik az egyházakat, ahogyan tették azt például a Szovjetunióban. Amikor realizálódott, hogy ez itt nem lehetséges, előtérbe került a megfigyelés, és kontrollálni, használni akarták az egyházakat” – mondja Soós Viktor Attila.

 Fortepan / Hámori Gyula

1951-ben létrejött az Állami Egyházügyi Hivatal, ami felügyelte és ellenőrizte az egyházak működését, a papok, lelkészek tevékenységét. A kontrollgyakorlás fontos része volt az is, hogy az egyházakban csak a párthoz lojális tagok kerülhettek vezető szerepbe, így jött létre a békepapi mozgalom is, ami a felekezeteken belül feszültséget teremtett az együttműködő és az ellenzéki érzelmű papok között. Utóbbiak a rendszer kiemelt ellenségei voltak, nemegyszer példát statuált velük a hatalom, mert úgy gondolták, ha megverik a pásztort, szétszéled a nyáj.

„Az ötvenes években folyt a legkeményebb egyházüldözés. A koncepciós perek, az egyházzal szembeni eljárások inkább a felső papságot érintették, de a híveket is megfigyelték. Nyomon követték, kik járnak templomba” – magyarázza Soós Viktor Attila.

Hátrány volt tehát templomba járni – de olyan hátrány, amit a legtöbben vállaltak a következmények dacára is.

Hogyha valaki eljárt az egyházi szertartásokra, vagy beíratta hittanra a gyerekét, azt szóvá tehették a munkahelyén, esetleg emiatt esett el előléptetésektől. Máskor az egyetemi tanulmányokat hiúsította meg, ha fény derült a felvételiző hitére.

Ezekben az években – természetesen – ha valaki tanárként dolgozott, vezető beosztásban alkalmazták, esetleg párttag volt, nem férhetett bele a templomlátogatás, és kérdéses volt az is, hogy egy párttag részt vehet-e egyházi esküvőn vagy temetésen. A vallási eseményekhez kötődő alkalmakon rendszerint ott volt az állam embere, aki formális és informális jelentéseket írt például arról, hányan vannak a templomban, miről beszélnek egymással, milyen a közhangulat.  

Eközben a hatalom országos szinten is igyekezett az egyházhoz kötődő alkalmakat, ünnepeket szekularizálni, így váltotta le Szent Miklóst a télapó és így lett a karácsonyból fenyőünnep. A személyes élethez tartozó fontos eseményeket is elválasztották volna az egyháztól, a keresztelő helyét névadó ünnep, az egyházi esküvőt és temetést pedig állami szertartás váltotta ki. Mivel a teljes tiltás nem járhatott sikerrel, az új alternatívát igyekeztek kívánatossá tenni, például

extra anyagi támogatásban részesülhettek azok a párok, akik csak anyakönyvvezető előtt kötötték össze az életüket, és a templomban nem.

A vallástól való eltávolítást segítette az is, hogy vidéken a korábbinál sokkal kevesebben tudtak boldogulni, így fialatok százezrei kényszerültek a városokban új életet kezdni. Ott, a (meg)szokásaiktól elszakítva, az állam által támogatott közösségekben könnyen találhattak újfajta programokat, szórakozási lehetőségeket, sokan ezekre cserélték a vallásgyakorláshoz kötődő elfoglaltságokat.

1956 őszének tragikus eseménysorozata után a megtorlás az egyházakat sem kerülte el, bár ’56 egyháztörténeti szempontból nem határ, előtte és utána is nagyjából ugyanazok a folyamatok zajlottak. A megmozdulásokat követően a párt főleg a fiatalokra koncentrált, őket szerette volna távol tartani az istenhittől. „1958-ban két határozatban foglalták össze a vallásüldözés rendszerének alapjait. Elválasztották a vallás elleni ideológiai küzdelmet és az egyházi reakció, vagyis az ellenséges egyházi személyek elleni harcot. Előbbit társadalmi szervezetek, utóbbit a politikai rendőrség felügyelte” – osztja meg az egyháztörténész. 

A legnagyobb – és egyben az utolsó nagyszabású – egyházellenes persorozat, a Fekete Hollók-ügy 1961-ben zárult. Huszonhét településen száztizenhét házkutatást tartottak, aminek eredményeként nyolcvanhat vádlott összesen háromszázharmincnyolc évnyi börtönbüntetést kapott. Az érintettek nagyjából fele civil, fele egyházi munkatárs volt.

A hatvanas évek közepén már teljes mértékben azon dolgozott a szocialista rezsim, hogy az egyházak vezetőit megnyerjék, a pártállam támogatására bírják, a híveket pedig zsarolással, manipulálással tartsák távol vallási közösségeiktől. Bár az egyházak megfigyelése a rendszerváltásig általános volt, a drasztikus lépések a hetvenes évektől elmaradtak.

Mit látunk tehát a Hámori-képeken? Nos, a kérdést már részben megválaszolta az egyháztörténész: az emberek az elnyomás, a félelem és a megtorlások ellenére is kitartottak hitük mellett. Ha csak évente egyszer-kétszer, de elmentek templomba, jó eséllyel húsvétkor vagy karácsonykor ott voltak – akkor, amikor Hámori Gyula is jelen volt kamerájával. A képek tehát nem a szürke mindennapokat mutatják, inkább csak azt, hogy volt egy kritikus tömeg Magyarországon, amelynek tagjai nem adták fel hitüket a pártvezetés számos próbálkozása ellenére sem.

 

 

Ajánljuk még:

Röpdolgozat Mátyás királyról – kvízezz velünk!

Az egyik legismertebb és a köztudatban igencsak kedvelt uralkodónk Mátyás király. 32 évet töltött a trónon, két felesége volt és egy rendíthetetlennek tűnő zsoldoshadserege. A történelemórákon kívül is sokat hallani tetteiről és örökségéről. Még rajzfilmsorozat is készült a rendszeresen álruhába öltöző királyról, akit pontosan 560 évvel ezelőtt, 1464 március 29-én koronáztak meg Székesfehérváron. Mi mindent tudsz Hunyadi Mátyásról? Kvízezz, és kiderül!