A pozitív fegyelmezés meg az ADHD, az autizmus és a szenzorosság – interjú Füstös Móni szülőoktatóval

A pozitív fegyelmezés elvei mellett gyakran hangsúlyozod, hogy szívügyed a neurodiverz szemlélet terjesztése. Mi ez pontosan?

Két oka van annak, ami miatt ezt a szót szeretem használni még akkor is, ha egyébként rendszeresen magyarázatra szorul. Az egyik az a szemlélet, miszerint a neurológiai eltéresek nem betegségek, hanem

pusztán másfajta működések, az agynak az átlagostól eltérő huzalozottsága okán.

Ez az eltérő működés nehézségeket okoz az érintett személynek, ugyanakkor a neurodiverz szemlélet szerint nem őket kell megváltoztatni, és beilleszteni a megszokott rendszerekbe, hanem a környezetet kell úgy alakítani, hogy élhetőbbé váljon számukra is. Nem cél, hogy meggyógyítsuk őket, hiszen egyébként erre a tudomány jelenlegi állása szerint nincs is lehetőség. De miért is lenne erre szükség? Ez nem egy betegség, hanem pusztán egy másfajta állapot. Erre utal a szóösszetételben a diverz szó: más, az átlagostól eltérő, ami sokszínűséget eredményez. Ez pedig abszolút nem hátrány a társadalomban ebben az értelemben sem. A másik tényező pedig, ami miatt szeretem ezt a fogalmat használni, hogy a különböző működéseket – mint az autizmus, a diszgráfia, diszkalkúlia, diszpraxia, ADHD vagy akár a szenzorosság – egy ernyő alatt kezeli. Ennek azért van jelentősége, mert nagyon nehéz ezeket az eltéréseket szétszálazni, nagy az átfedés köztük: gyakori, hogy először a szenzoros eltérések tűnnek fel, de aztán kiderül, hogy autizmusban is érintett a gyerek, vagy vannak figyelemmel kapcsolatos nehézségei is. Érintett szülőként azt gondolom, nem az a fontos, mi a címke, minek nevezzük a gyerek nehézségét, hanem maga a felismerés, hogy máshogyan működik a gyerekünk, mint az átlag.

Mi segíthet a szülőknek? Hogyan alakítsák olyanná a környezetet, a mindennapokat, ami a gyerekek és a teljes család helyzetét is könnyebbé teszi?

Egyrészt el kell fogadnunk az eltérő működés tényét és az ezzel járó nehézségeket. Másrészt a kulcs a gyerekünk megismerése. Érdemes minél jobban megérteni a profilját, felmérni a szükségleteit, a nehézségeit és ezek okait, így megtalálhatjuk számára a megfelelő fejlesztést, illetve képet kaphatunk arról, pontosan mi az, amiben támogatnunk kell őt, illetve milyen stratégiákat tudunk kialakítani közösen, és hogyan tudjuk ezeket a stratégiákat átadni neki, hogy később egyedül is képes legyen az alkalmazásukra.

Érintett szülőként te mit tapasztaltál, hogyan lehet túllépni a kezdeti sokkon, ami akkor éri az embert, amikor kiderül, hogy a gyerekénél nem minden úgy működik, mint a nagy átlagnál?

Az elfogadáshoz egy hosszú, hullámvölgyekkel szabdalt út vezet, amit lelkileg be kell járni. Hiába sejti ezt a szülő, hiszen nem véletlenül kezd el vizsgálódni, utánajárni a dolgoknak, végül mégis nehéz szembesülni azzal, amikor mindez ténnyé válik. Ám ahhoz, hogy a család jól tudjon funkcionálni, és jó legyen a kapcsolat az érintett gyerek és a szülők között, az elfogadás elengedhetetlen. Ebben pedig a neurodiverz szemlélet is segíthet, hiszen épp azt hangsúlyozza, hogy valójában nem baj van a gyerekkel, hanem csak más, mint a többség, de semmivel sem rosszabb a kortársainál. Sőt, a neurodiverz gyerekek és felnőttek az eltérő idegrendszeri felépítésük miatt számos területen kiemelkedő képességekkel rendelkeznek. Ezért fontos megismerni minél mélyebben az érintett személyt, hogy olyan környezetet teremthessünk a számára, amiben ki tud teljesedni, meg tudja mutatni önmagát.

A szülő mindig önmagát okolja, illetve általában a környezet is őt, hogy nem neveli meg a gyereket rendesen...

Igen, ezért olyan felszabadító a fenti folyamat vége, amikor eljut a felismerésig az ember:

a nehézségek oka nem az, hogy elrontottál valamit a gyerek nevelésében.

Az, hogy a gyerek átrohan a másik szobába, amikor kinyitod a hűtőt vagy nem ül le az asztalhoz, nem egy nevelési hiba következménye. Nem azért történik ez, mert a gyerek dacol, direkt bosszantani akar téged vagy hatalmi harcot folytat veled, hanem szimplán tényleg büdös a vaj a számára. Amíg ezt nem fogadod el, mert szerinted semmilyen szaga nincs a vajnak, hiszen most bontottad ki és teljesen friss, addig felesleges és frusztráló köröket futsz vele. Próbálod visszaparancsolni az asztalhoz, győzködöd arról, hogy nem is érezheti a szagát, érvelni próbálsz. Ezzel pedig se neki, se magadnak nem teszel jót. Miközben magadat hibáztatod, mert nem képes leülni veletek közösen enni, ő azt éli meg, hogy nem ismered el az érzéseit, hanem megkérdőjelezed azt, ami neki kellemetlen. Amikor viszont rájössz, hogy neki az a vaj tényleg büdös, akkor egyrészt meg tudja tapasztalni, hogy empatizálsz vele, másrészt te sem leszel ideges, mert nem a saját kudarcodat éled meg a helyzetben. Ekkor tudsz elkezdeni valós megoldásokat kitalálni.

Erre például mi lehet a megoldás?

Nálunk bevált, hogy ilyenkor odaadok neki egy gyümölcstea filtert, aminek erős illata van, és imádja is. Azt szagolgatja, hogy elnyomja vele a számára büdöset. Nyilván, mindenkinek más lesz a jó módszer, ezeket próbálgatni kell, de ha a gyerek érzi a megértést, együtt fog működni a megoldás megtalálásában. Ezek már sokkal egyszerűbb lépések, mint a folytonos őrlődés.

Ha jól sejtem, itt tud bekapcsolódni a pozitív fegyelmezés is a képbe, ami a szemléletével és a széleskörű eszköztárával kapaszkodót jelenthet a szülőknek a kísérletezésben.

Így van. Az ADHD, az autizmus és a szenzorosság nagyon erősen hat a viselkedésre. Ahhoz pedig, hogy jól tudjuk kezelni a felmerülő nehéz helyzeteket, értenünk kell, mi is valójában az a viselkedés. A pozitív fegyelmezés a viselkedés okait igyekszik megfejteni. Alapgondolata, hogy a gyerek minden tettével a környezetében élő emberekhez szeretne kapcsolódni. Azzal is, ha megüt, ha rondán beszél veled vagy a képedbe vigyorog, miközben épp elmagyarázod neki, miért nem helyes az, amit csinált. Ezekkel is a kapcsolódást keresi, csak rossz eszközt választott hozzá. Egyrészt azért, mert gyerek, és nem feltétlenül látja át, mit hogyan kellene kezelni, másrészt azért, mert a cselekvése mögött valamilyen téves hit áll. Mondok egy példát egy klasszikus téves hitre:

akkor vagyok fontos, ha én irányítok. Ez áll leggyakrabban egy tipikus hatalmi harc mögött.

Általában a rossz viselkedések okaként fel lehet ismerni a téves hitek valamelyikét. Ezzel persze nem azt mondom, hogy el kell fogadni, ha megüt a gyerek, de nem is az a hatékony megoldás, ha emiatt megbünteted. Ehelyett a mozgatórugót kell megfejteni és kezelni. 

De mi a megoldás egy ilyen esetben?

Általában egy jó eszköz, ha választási lehetőséget adsz a gyereknek. Kettő vagy maximum három lehetőségből választhat, de nagyon fontos, hogy ezek mindegyike olyan, ami számomra is megfelelő. Tehát választhat a piros és a kék pulóver közül, de azt nem ajánlom fel, hogy fürdőruhát vehet fel, amikor pulóveres idő van. Ez megadja a kompetensség érzését, egy 3-4 éves gyereknek épp megfelelő mértékű felelősséget ad, kontrollt kaphat a saját élete fölött. Sok esetben nagyon jól tud működni ez a módszer, de például pont nálunk nem hozott eredményt. Idő kellett, hogy rájöjjek, a neurodiverz gyerekem nem a lehetőséget és a kompetenciát látta meg benne, hanem az elveszített lehetőséget. Vagyis abban az életszakaszban, amikor alkalmazni próbáltam, az eltérő működése miatt ő máshogy reagált, mint az átlag, és másik eszközt kellett találnom. Ezeket az okokat is rettentően nehéz felismerni, elkülöníteni, hiszen valaki például az autizmusából fakadóan is csinálhat olyat, ami a környezete számára nem elfogadható. De az egy ártatlan viselkedés, azért nem lehet felelősségre vonni a gyereket, hiszen nem tehet róla. Mindenesetre, a pozitív fegyelmezésnek rendkívül széles az eszköztára, és nagy része jól használható neurodiverz gyerekeknél is, viszont fejben kell tartani ebben az esetben is a gyermekünk profilját, jellemzőit.

Mindez egyébként sem könnyű, pláne, ha az általad ismerttől eltérően gondolkozik a gyereked a neurodivezitás miatt. 

Összetett és hosszú folyamat, az biztos. Szükség lehet arra, hogy az ember beleássa magát a szenzorosságba, az autizmusba vagy épp az ADHD-ba. Meg kell figyelned a gyereked, tudatosnak kell lenned. Persze így sem lehet mindent előre megjósolni, de ha a váratlan szituációkban is válaszkészen tudsz reagálni, az nagyon jó. Hiszen a kiborulások nem ok nélküli hisztik, hanem van valamilyen előzményük, ami lehet, számunkra észre sem vehető, a gyereket mégis zavarják. Ha ezekkel tisztában vagy, akkor sem tudsz minden konfliktust kivédeni és kipárnázni neki a környezetet, és ez nem is cél. Viszont lesznek eszközeid a nehézségek kezelésére, és ez az egész családnak megkönnyíti a mindennapjait. Ezekkel az eszközökkel pedig taníthatsz a gyereknek olyan stratégiákat, amik segítenek a jövőben is a számára bonyolult helyzeteket kezelni. Ez jobb, mintha a beilleszkedés érdekében olyan viselkedésmintákat venne fel, amivel csak elfedné a valódi szükségleteit, maszkolná azokat. A maszkolás hosszú távon nagyon negatívan hathat: kamaszkorban vagy felnőttként szorongásos tüneteket vagy egyéb pszichés problémákat okozhat, hiszen azt érzi az illető:

csak akkor elég jó, akkor fogadják be, ha a valódi arcát nem mutatja meg. Így viszont hogyan tudna önazonos életet élni?

Ha nagyon jól ismered a gyereked és a működését, a nehézségek mellett képes leszel meglátni az erősségeit is, mert abból is rengeteg van. Mindez pedig a kapcsolatotokra is nagyon pozitívan hat. Megérzi a gyerek, ha elfogadod, ha rá tudsz hangolódni az érzéseire, így pedig egy sokkal szorosabb és bizalmasabb kapcsolatot tud köztetek kialakulni. Sok munkával jár, rengeteg energiát és lelkierőt kell beletenni, de az biztos, hogy hosszú távon ez megtérül.