Mik azok a paraszociális kapcsolatok, és miért (nem) kellene félni tőlük? Ennek jártunk utána.

Régóta foglalkoztat a házikencék készítése. Ez a kísérletezés tette lehetővé, hogy közeli barátságba kerüljek a sheavaj nevű csodaszerrel, ami nélkül már nem is tudom elképzelni a mindennapjaimat.

A közös énekléseknek ereje van: olykor évtizedek után is emlékezünk, kinek mi volt a kedvenc nótája, mit énekelt, ha szomorú volt, és mivel ünnepelt. De vajon a dalokra emlékezünk még?

Ha egy tinédzser szobájára gondolunk, lelki szemeink előtt azonnal megjelenhet a csukott ajtó, ami mögött képzeletbeli kamaszunk hatalmas kupi közepén nyomkodja a kütyüjét. A kütyün pedig nem mást néz, mint a kedvenc előadója minden egyes megnyilvánulását, akinek a poszterei beborítják a falat is, és akiről sok szülő úgy érezheti, túl nagy helyet foglal el a gyerek, vagy akár a család életében. Miért csinálják ezt a tizenévesek, és hogyan lehet erre jól reagálni? Persze, ez a jelenség létezett a nagyszüleink, szüleink életében is, és mi is éltünk át hasonlót. Ahogy egyre többet dolgozom kamaszokkal, azt látom: van, ami nem változik...

A fogyatékos embereknek egyre több eszközük, lehetőségük van, hogy igyekezettel, erőbefektetéssel egyre több téren önállóak legyenek. Szeretnénk is, ha legalább megközelítőleg olyan életünk lenne, mint ép társainknak. Pontosan tudom: valamennyi segítségre mindig szükségem lesz, de célom fejlődni, haladni a dolgaimmal. Ennek a fejlődésnek egy része a főzés megtanulása.

Hallottatok már a validizmusról? Én sokáig nem, pedig fogyatékosként érint a jelenség. Egy francia fórumon találkoztam vele először, majd rákerestem, mit írnak ezzel kapcsolatban magyar oldalakon. Megdöbbenve láttam, hogy semmit. Ezt pótolnám most.

Ha olvastátok néhány írásomat, tudhatjátok, hogy szívügyemnek tekintem a mentális egészséget és annak tudatosítását: mindenkinek jár a segítség, ha elakad az életében. Többször írtam már pszichológusválasztásról és azt is megemlítettem, jelenlegi tanulmányaim mellett life coach vagyok. De arról, hogy mi ez pontosan, és főleg arról, hogy mi nem, még nem beszéltem. Eljött az ideje ennek is.

A napokban hosszú, tünetmentes időszak után epilepsziás rohamot kaptam. Hogy mi váltotta ki, azt nem tudni pontosan, de amikor gyógyszeres kezelés ellenére időnként bekövetkezik egy-egy ilyen esemény, mindig arra gondolok, milyen keveset tudnak az emberek erről a betegségről, és milyen jó lenne, ha több szó esne róla. 

Ma már alig akad olyan ember, aki ne tudna valamit a legismertebb evészavarokról, a bulimiáról és az anorexiáról. Korábban én is írtam ezekről a ProAna blogok kapcsán. Szerencsére most már egyre többen tudják azt is, hogy jóval kisebb a szerepe ebben a médiának, és sokkal több múlik a családi szokásokon és a lelki háttéren. Vannak azonban ismeretlenebb, ritkábban említett evészavarok is, amelyekről kevesebbet beszélünk, de éppúgy veszélyesek az egészségre nézve, illetve mentális problémákat jeleznek. Ezek közül hoztam el hármat.

Rengeteg szó esik arról, milyen károsan hatnak a tökéletes életű, tökéletes testű instamodellek, influencerek a mai kamaszokra. Arról viszont kevesebbet hallani, hogy a gyakran e jelenség ellensúlyozására „elővett”, testi fogyatékos celebek is rossz érzéseket kelthetnek bennünk. Hiszen velük pont ugyanolyan nehéz azonosulni, mint a toplistákat vezető hírességekkel, csak más okokból.

Sokat írtam már arról, milyen fontos pszichológushoz, segítő szakemberhez fordulni, ha elakadtunk az életünkben. Arról viszont még nem beszéltem, hogy egy segítőt bármikor ott lehet hagyni. Kifejtem, mik lehetnek azok a helyzetek, amikor érdemes elgondolkodni a váltáson.

Mi a hiperszenzitivitás és mi nem az? Túlérzékenységgel élek, elmesélem!