Bár kicsiként sokat segítettem szüleimnek, nagymamámnak különféle sütemények elkészítésében, tudtam: e tevékenységekre egyedül képtelen lennék. Főételekhez is többször előfordult, hogy pucoltam, vágtam zöldségeket, reszeltem sajtot, kevertem össze hozzávalókat, de ezek csak részletek.
Sok vak embernél a legkritikusabb pont a tűzhely és a sütő, így volt ez nálam is.
A gáztűzhelytől a mai napig tartok, így sokáig gondolkodtam villany főzőlapban, ezek közt azonban sajnos alig találni olyat, aminek nem érintős a kijelzője, így egy időre ezt is elengedtem, és édesanyámmal elkezdtünk alternatívákat keresni.
Elsőként azt néztük meg, milyen ételeket lehet főzés nélkül elkészíteni. Az első elköltözésemkor kedvenceim voltak a zacskós levesek és bármi olyan, amit csak le kell önteni forrásban lévő vízzel, és állni hagyni. A vízforraló használata nem szokott problémát jelenteni, az ember egy idő után megtanulja a kancsó súlyából, valamint az edénybe, pohárba érkező víz hangjából, milyen mennyiségnél tart. Akinek pedig ez ijesztő, annak rendelkezésére áll egy folyadékszintjelző segédeszköz, ami a pohár falára akasztva sípol vagy rezeg, ha a folyadék eléri a szélét. Van, aki ujjal szokta ezt ellenőrizni, de ezt forró vízzel nyilván nem lehet megcsinálni, és sokszor a vendégek se szeretik, ha a vendéglátójuk akár egy ujjvéggel is belenyúl az italukba, akkor se, ha az illető látványosan kezet mosott előtte. A sok gyakorlás után azonban én ma már érzésre is eltalálom a kellő mennyiséget.
Egészen sokféle ételt lehet így készíteni, nagy kedvencem a kuszkusz. Nagyon egyszerű: rá kell önteni a forró vizet és hét percet kell csak állnia, miközben ezerféleképpen felhasználható és ízesíthető. Időnként megcsinálom salátának, máskor csak leöntöm egy kis olívaolajjal és megsózom, önmagában is teljesen finom.
Ami a forró vizet illeti, sokáig a kávét is 3 az 1-ben porokkal oldottam meg, aztán többek közt a Crohn-betegségem miatt lemondtam róla, hiszen az instant ételek, italok gyakran tartalmaznak olyan anyagokat, amelyektől rosszul vagyok. Így nekifogtam a saját kávé gyártásának: először a french press – másnéven dugattyús – kávéfőzőt használtam, ebbe csak bele kell önteni a forró vizet és az őrölt kávét, majd a dugattyúval lenyomni az aljára az egészet, és úgy hagyni. Nem igényel áramot, de hátránya, hogy nem lehet belőle nagy adagot készíteni. Sok látássérült ismerősöm a kapszulás kávéfőzőre esküszik, de az azért jócskán drágább buli, mint sok más társa. Próbálkoztam kotyogóssal is, ahhoz azonban tűzhely kell, így nem voltam vele önálló. Végül a filteres főző mellett döntöttem, és most már évek óta azt használom. Ott csak azt kellett megtanulni, hogyan ne szóródjon szét az őrölt kávé, amikor a filterbe rakom. Bevallom, nem mindig sikerül, ezért aláteszek törlőt vagy tálcát. Ez egyébként minden helyzetben ajánlott, ha az ember látás nélkül főz, hiszen egy műanyag tálcáról bármit könnyebb lemosni, mint végigmenni az egész asztalon vagy konyhapulton. Ha egy másik tálcán vannak a főzéshez szükséges eszközök és hozzávalók, az megint nagy segítség.
Az instant ételek közül kétségkívül a zacskós leves a legismertebb, de van belőle krumplipüré, nokedli és még számos más, félkész ennivaló. Édességben ezek párja lehet számos sütés nélkül elkészíthető desszert, mint a kókuszgolyó, hamis marcipán, keksztekercs és társai. Ezeket én is előszeretettel rakom össze. Mivel kézzel kell gyúrni az egészet, az elkészítés közben lehet érezni, ha valamiből túl sok vagy túl kevés ment bele, és kiegészíteni.
Egy idő után azonban szerettem volna szintet lépni, ekkor kezdtem mikróban sütni-főzni.
Az egyik első dolog, amit el tudtam készíteni mikróban, a rántotta volt.
Sokan meglepődnek, hogy így is lehet rántottát készíteni. Nem bonyolult, nem is veszélyes, teljesen vállalhatónak tartom akár kezdők számára is. Ezt követte egy mikrós bögrés süti, aminek az alapját szoktam megtartani, ugyanis lehet variálni az ízét.
Ha már sütemény: hogyan mérjük a mennyiséget? Ebben legtöbbünknek a beszélő konyhamérleg van segítségére, ez pont az, aminek hangzik. Segédeszközboltban beszerezhető, de időnként nagyobb áruházakban is hozzá lehet jutni, praktikus kis találmány. Ezenkívül sokan használunk különféle mérőedényeket, amihez persze tudni kell, milyen hozzávalóból melyik mérőedénynek mi a súlya, de kis rátanulással ebbe is bele lehet jönni.
A mikrós kajákról történő továbblépésemet a légkeveréses fritőznek köszönhetem.
Először csak fagyasztott ételeket sütöttem benne, majd felbátorodva elkezdtem mindenféle mással is próbálkozni, csirkemellel, hallal és krumplival, de különféle kiegészítőkkel édességek készítésére is alkalmas. Az ismerőseim szintén csupa jót mondanak róla. Hátránya, hogy nehéz tisztítani, de azt gondolom, ezt bőven kompenzálja a számtalan lehetőség, amit nyújt.
Ezután pedig lett egy rizsfőzőm is. Ahogy a neve mutatja, ez leginkább rizsfőzésre használható, de bulgurhoz is kiváló. Ha pedig van rizsem és sült húsom, már egészen pompás vacsorákat tudok varázsolni, hiszen különféle szószokat is szoktam hozzá adni. Egy salátát pedig látás nélkül is könnyen össze lehet dobni. Persze, az én uborkaszeleteim nem olyan szép egyenesek, a paradicsom néha szétnyomódik, a répán néha marad egy fél centis héjdarab, a paprikát is lehetne szebben vágni, de most már nem dühöngök emiatt. Néha így sikerül, néha úgy. A lényeg, hogy finom legyen. Aki pedig azért nem akar nálam enni, mert a salátám nem tökéletes, azzal nem is nagyon vállalok közösséget. (Ezzel együtt, ha van velem egy látó, aki szól, ha valahol maradt egy kis héj, nem szoktam megsértődni.)
Mint fentebb említettem, vannak köztünk olyanok, akiknek egyáltalán nem okoz problémát sem a gáz, sem a villanytűzhely.
Sőt, van egy híres vak szakács is, Christina Ha, aki ráadásul Gordon Ramsay-nál is versenyzett a MasterChef műsorban.
Sokáig izgultam azon, hogy velem valami nem oké, amiért nem merek a forró eszközök használatával próbálkozni, aztán beletörődtem. Erre külön tanfolyamok vannak külföldön, hazánkban pedig gyógypedagógus segítségével tanulhatjuk meg a használatukat, nekem ez a fajta oktatás szinte teljesen kimaradt az életemből. Van viszont helyette egy csomó ember a környezetemben, akikkel együtt keressük az alternatív megoldásokat, és akiktől megtanultam egy olyan kreativitást, amit nem tanítanak. Az egyetemen ugyanis a tradicionális módszereket tanítják a pedagógusoknak, az új eszközök, alternatív lehetőségek többnyire csak szájról-szájra terjednek, ezeket gyakran egymásnak tanítjuk meg – aminek van közösségformáló ereje.
Lehet, egyszer majd eljön az az idő is, amikor megunom mindazt, amit most tudok enni és igényelni fogom a tűzhelyet. Addig viszont nekem jó ez így. Az elmúlt években megtanultam: csak akkor tudok valamiben fejlődni, ha van hozzá motivációm, és amíg ez nincs, fölösleges erőltetni, csak visszahúzom magam a sikertelenséggel. Éppen ezért nem is hasonlítgatom a főzőtudományomat más vakokéhoz. Van, aki hozzám képest vérprofi, minden elismerésem az övé, és van, aki folyamatosan rendeli az ételt, és ez sem probléma. Azt gondolom, ebben is mindenkinek a saját határait tiszteletben tartva kell fejlődni.
Persze, nem minden megy rögtön, és a kísérleteknek néha nagyon kiábrándító a végeredménye. Éppen ezért elengedhetetlen némi külső bátorítás, kezdeti segítség, és ha már papíron tökéletesen tudok valamit, akkor is történhetnek kisebb-nagyobb balesetek. Ezek járhatnak apróbb sérülésekkel, vagy akár azzal, hogy elvész az alapanyagok egy része, nem áll össze az étel, de ezzel számolni kell. Türelmesnek kell lenni.
Látóként pedig nagyon fontos, hogyan adunk tanácsot, vagyunk hogyan próbálunk meg valakit rávenni a fejlődésre. Persze aki tud, az bezsebelhet egy csomó elismerést, de nem mindenkinek adatik meg olyan környezet, olyan bátorság, olyan motiváció vagy akár olyan élethelyzet, amiben biztosítva van a fejlődés. Számonkéréssel, hasonlítgatással vagy azokkal a példákkal, XY-tól mit láttunk a Youtube-on, nagyon le lehet törni az ébredező motivációt.
