Szüret után vagyunk: a tőkéken már csak az elhagyott dűlőkben találni fürtöket, no meg a különlegesen túlérett gyümölcsből gazdálkodó borosgazdák mintaszerűen gondozott parcelláiban. Furcsa kettősség az elhagyatottság és a jelenlét, ami szinte az összes szőlőhegyen tetten érhető, ahol az elmúlt években jártam. Ezekből pedig akadt bőven, hiszen a falvak mellett megbúvó férfi-menedékek a szőlő és a bor mellett híresen izgalmas gyümölcstermő területnek is számítanak. No nem mintha a szőlő nem volna gyümölcs, de az valahogy mégis kilóg a sorból, külön tudománya van annak…
A betegségeknek az átlagosnál sokkalta jobban ellenálló szőlőfajták egy csoportja a direkttermő, avagy közvetlenül termő szőlő. Ezek oltatlanul, saját gyökerükön is olyan gyümölcsöt teremnek, melyek bármelyikőnknek ismerősek lehetnek. S bár a belőlük készült borok nem a legjobbak, nem érdemes lemondani a direkttermő szőlőinkről.
Regejáró napokat tartottak idén hatodjára az erdélyi Énlakán, ahol mind megérezhettük, milyen is az, mikor a közösség egy irányba mozdul, egy célért dolgozik.
Pakolás. Rutinszerű műveletnek tűnik, olykor azonban mégis vannak szélsőséges esetek. Mint oly sokszor, a lehetőségek ez esetben is a „minimum” és a „mindent is” között sorakoznak – nem tudom, melyik a könnyebb véglet: kitalálni, hogy mi az, amire valóban szükség van, vagy megszabadulni mindentől, a szó legszorosabb értelmében?
E vidék sajátosan gazdag élettérré formálódott az évezredek során, köszönhetően az eltérő környezeti értékeinek, illetve a lakosság különleges kulturális és történelmi hagyományainak: a természet kincseit itt gyógyító szándék és tudomány teszi értékké, hajdanvolt mesterségek élnek tovább, kegytárgyak és ereklyék hívják imára a hívő látogatót. Ez Pannonhalma, Győr és a Szigetköz térsége.
Hajnal volt még, amikor a dombtetőn találkoztunk. Utolsó igazítás a csomagokon, rutin ellenőrzés a fékeken, gyors állítás a sisakszíjon. Kelet felől már erősen vörös volt az ég alja, a Kisalföld laposa már nem sokáig takarta a napkorongot. Éreztem, ahogy az első sugarak elértek hozzánk, jóleső melegük szelíden simított végig. „Hát, na... Isten segíts!” A dombról leszáguldva könnyet csalt szemembe a reggel hűvöse. Kiértünk a faluszélre, de a gyümölcsös helyett ezúttal jóval messzebbre tartottunk: a következő hétfői napkeltét már a csíksomlyói nyereg tetején néztük.
Egy angliai konferencián meglepődve tapasztaltam, hogy újszerű kincsként emlegetik a nálunk évszázadok óta ismert, használt, szeretett építkezési technikát. Rögtön ráébredtem újra, milyen hihetetlen gazdagságban élünk a Kárpát-medencében – és határozottan nem anyagi szempontokra gondolok.
A téli hónapok (relatív) nyugalmát követően a tavasz feladatai szinte ránk törnek, a (relatív) semmidolgunk-időszak helyett a mindenhol-feladat állapota érkezik. A kertészember igyekszik az amúgy véges energiakészletét a legszükségesebb feladatokra figyelve beosztani, mely igyekezetben a holmi élvezeti célból készített ilyen-olyan ezek-azok hátrébb szorulnak a sorban. Ugyanakkor érdemes a nem létszükségesre is időt szakítani. Itt vannak például azok a virágszörpök, melyeket most jó elkészíteni – akkor is, ha nem muszáj.
Olykor egy jól szervezett konferenciáról, sok okosság mellől is a posztólajbis, huncut szemű székely bácsi vállveregetése lesz a legértékesebb dolog, amit magunkkal vihetünk.
A nagyobbik fiam oly találóan fejezte ki magát a minap, miközben a magasba emelt egy aranysárgán virító hatalmas pitypangot: „hiába esik mostanában olyan sokat az eső, a nap most mégis a földre költözött”. Ennek jegyében nézzünk hát körül egy kicsit a sárga színű tavaszi virágok között, hátha máshová is elviszik a napsütéses tavasz ígéretét! Nemcsak szépek, de hasznosak is.
Korunkban a húsvét valahogy mindig a karácsony árnyékában marad. Még ünnep, de talán egyre inkább csak egy hosszú hétvége, amit ráadásul a húsvét hétfői locsolkodás miatt sokszor kényszeredett kötelességtudat kísér. A természet újjászületésének legteljesebb időszakára eső ősi ünnep ugyanakkor olyan értéket képvisel, amely korunk embere számára is kapaszkodót kínál. A húsvét titkairól Szabó Gyula atyával beszélgettünk.
„Tavaszi szél vizet áraszt” – szól a Veress Sándor által 1930-ban a moldvai csángóknál gyűjtött, ma már széles körben ismert népdal, ahogyan azt is jól tudjuk, hogy a „májusi eső aranyat ér!” De mi van, ha a szél orkán erejű és víz helyett havat szakaszt a nyakunkba az ég? Rendben van-e, ha a jószág itatójában még március végén is törni kell reggel a jeget? Egyáltalán, mit jelent a „jó idő” fogalma?
