Hosszú utat jártam be a reménykedő „Ugyan, majd csak kinövöd!”-től a rezignált „Fogadd el, egyszerűen ilyen a bőröd”-ig. Nem voltam én sose tükörsima bababőrű, de legalább egész életemet átitatta a naiv reménykedés: biztos csak a tinédzserkor, a stressz, a rossz étel, a hormonháztartás vagy valami – valami, amire mai napig nem derült fény. A pubertáskor jól arcon vágott, hatása azóta is tart: bőröm, mintha állandósult tinédzserkorban rekedt volna, mindennapjaimban állandó közelharcot vívok a bőrproblémákkal.
A hecc kedvéért én már csak orkoknak nevezem az arcomon ékeskedő rondaságokat, de mint tudjuk, a viccek féligazságok: volt idő, amikor pontosan olyannak láttam az arcomat, amilyen a Gyűrűk Urából ismert orkoké. Nem könnyű ám mentálisan együtt élni egy olyan bagatellnek tűnő dologgal, mint az akné vagy a pattanás. Egyrészt azért, mert ez egy nyílt jelzés, hogy valami nem klappol a szervezeted működésében, és ez érthető módon piszkálja az idegrendszeredet, másrészt azért, mert
a társadalom nem toleráns, és gond nélkül bámulja a kirügyezett, vörösödő fejed, hogy utána ezt szóvá is tegye.
„Jézus, mit csináltál az arcoddal, mindig ilyen?” – szól a nyílt megrökönyödés. „Nyugi, nekem is vannak pattanásaim!” – és rámutat egy nüansznyi, fél milliméteres pöttyre a porcelánbőrén, amire én csak kínosan nevetgélek. De a kedvencem, amikor azt kérdezik, hogy jártam-e már bőrgyógyásznál. Jelentem: nincs olyan orvos, akit ne kerestem volna fel. Nincs olyan praktika, amit ne próbáltam volna ki. Nincs olyan kenőcs, krém, akármi, amivel érdemi eredményt tudtam volna elérni. Eddig úgy tűnik, tényleg minden hiába.
A verbális bántalmazásoknak, atrocitásoknak ezer fajtája létezik, így hát egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy nem mertem alapozó nélkül társaságba menni. Szánt szándékkal kerültem a tükröket, hogy véletlen se lássam a korrektort is könnyűszerrel átütő vörös-foltos arcomat, és volt idő, amikor a hajamat függönyként használtam, azzal takargattam a fülem környékén és a nyakamon lévő piros gumókat és göröngyöket. A vizslató tekintetektől pedig lebénultam, éreztem a mögöttük lévő bántó gondolatokat.
Futottam, rejtőztem önmagam elől, nem akartam elfogadni, hogy ezt dobta a sorsgépezet. Nőként ezt különösen érzékenyen kezeltem, annál is fájdalmasabban éltem meg; az állandó Canossa-járás – bőrgyógyásztól bőrgyógyászig – pedig csak hab volt a tortán.
Mindig volt valami méregdrága csodakrém, egy újabb trükk, egy addig nem próbált taktika, aminek persze végül semmi haszna nem volt:
az ezredik kivizsgálás sem mutatta meg a probléma gyökerét, nem találtam választ bőröm állapotára.
Ilyenkor az ember nem tehet mást, csak megvonja a vállát, és reménykedik, hogy majd talán egyszer. Majd talán egyszer eltűnnek, felszívódnak, elmúlnak vagy legalább elhalványodnak azok az orkok. Hosszú évek tudatos munkájának hála mára (nagyjából) sikerült megbarátkoznom a ténnyel, hogy bőröm nem szép és legfőképp nem üde. Megtanultam együtt élni a hiányossággal, és már közel sem feltétele az alapozó az utcára való kilépésemnek.
Átértékeltem magamban az aknék idegrendszeremre, önbizalmamra és mentális állapotomra gyakorolt jelentőségét – elvégre mindig is a pöttyös volt az igazi, nemde?
Akik pedig hasonló cipőben járnak, mint én, azoknak csak egy dolgot tudok mondani: keresni kell a probléma okát, nem csak a felszínt simítgatni és szüntelenül alapozgatni, ám mindeközben azt is meg kell parancsolni önmagunknak, hogy tilos szégyellnünk, rejtegetnünk a problémás bőrünket – bármennyire is nehéz ezt megtenni a mai világban.
Ajánljuk még: