Szép

Régen várt plasztikai műtétem, avagy (h)arcképtelen állapotom rövid története

Nem mindig azért fekszik valaki a kés alá, mert még szebb szeretne lenni. Olykor csak a praktikum, a komfortosabb élet reménye miatt kell vállalni a plasztikai műtétet. Például egy erősen lecsüngő felső szemhéj felvarrását. (H)arcképtelen állapotom rövid története.

Három évet vártam a szemhéjkorrekciós műtétemre. Az orvosom szerint az arcidegbénulásom miatt jogosult vagyok arra, hogy ezt TB-alapon elvégezzék, és ne kelljen több százezer forintot kiadni érte – ami amúgy nem is áll itt szatyorban. Nyolc éve már, hogy mellém szegődött az arcidegbénulás, ennek történetét itt írtam meg. Ugyan szép lassan gyógyulok, a rengeteg kezelés és gyógytorna megteszi a hatását, de vannak kérlelhetetlen nyomok. Nem szépek, az évek alatt megszoktam őket, de az elnehezedett szemhéjam, amely estére a látómezőmbe is beleér, megnehezítette az életemet. Nem mellesleg még csak nem is néz ki jól, és én se tudok jól kinézni ilyenkor alóla. Olykor barátságtalan, máskor békés megnyugvással szemlélem az arcot, aki visszanéz rám a tükörből. Hisz az enyém, rajta éveim gyűrűi. Szabad-e ezen változtatni?

Szabad-e az embernek kés alá feküdnie, ha nem életmentő, ha nem feltétlenül szükséges?

Életminőséget javító műtétet érdemes vállalni, vagy az is csak hiúság? Mindenképpen kell a plasztikai műtét – hangzott végül a háziorvosom ítélete.

Kaptam egy telefonszámot, a doktornőt heteken át hívtam, de nem vette fel egyszer sem. Pedig jó volt a szám. Elmentem a körzeti sztk-ba, mert azt mondták, onnan kell egy igazolás. Nyolc hónapra kaptam időpontot – itt el is ment a kedvem. Végül egy kedves ismerősöm, akivel a világhálón kerültem ismeretségbe, és az igazi nevét sem tudom, ajánlott egy doktornőt. Hetekig hezitáltam, hogy felhívjam-e, végül is a torkomban dobogott a szívem, amikor megbeszéltem a találkozót. Egy hónapot kellett csak várni, hogy megnézzen, és a szemem láttán máris javasolt műtéti időpontot. Kedves volt, barátságosnak tűnt, bizalmat ébresztett bennem.

A műtét előtti vizsgálat napján rosszul ébredtem. Annyira izgultam, hogy reszketett minden porcikám. A szemüvegemet is otthon felejtettem a nagy izgalmamban. Jól letolt ezért a doktornő, jogosan. Szégyelltem is magam rendesen. Hamar túlestem az előzetes vizsgálaton, megtekintettem a kórház szebb időket is látott épületegyüttesét. Mielőtt hazaindultam volna, még kicsit körbenéztem, hogy tíz nap múlva bátrabb legyek, és otthonosabban érezzem magam, amikor a műtétre sor kerül.

Hogy is zajlik egy ilyen műtét? A felső szemhéjból helyi érzéstelenítéssel kivágnak egy méretes, babérlevél-formájú darabot. Egynapos sebészet, vagyis csak oda kell menni, megcsinálják, aztán lehet hazamenni egy kísérő társaságában. Néhány napig nyomok lesznek az arcán, mondta el előre a doktornő, tehát fel is készültem rá, hogy egy darabig majd úgy fogok festeni, mint aki családon belüli erőszak áldozata lett. A babérlevél-nagyságú dolog is hagyott bennem némi tétovaságot, van nekem babérfám, van azon körömnyi és majd’ arasznyi levél is… de hát csak tudja az orvos a dolgát!

A műtét napjáig ott zakatolt bennem a bizonytalanság. Vajon meg fog-e ismerni a telefonom a műtét után? Tényleg úgy fogok kinézni, mint akit elvertek? Oké, hogy online dolgozom, meg a kertben, ahol kutya se lát – na jó, a kutya, az igen – de ha mégis el kell mennem, akkor mennyire leszek szalonképes? Ha megbámulnak, ha sajnálkoznak, akkor mivel üssem el, vagy jobb, ha átsiklik az ilyen megjegyzésen az ember?

A műtét reggelén aztán végtelen nyugalommal ébredtem, a vonattól a kórházig az utat gyalog tettem meg. A három kilométeres gyalogláson levezettem a még bennem lévő feszültséget is. A szemészetre belépve tömeggel és meglehetős fejetlenséggel találtam szembe magamat. Békésen várakoztam a soromra, nem nagyon történt semmi a tömött folyosón jó ideig. Aztán előkerültek az orvosok, a doktornőm is, és igazán kedvesen a tudtomra adta, hogy

sajnos a beavatkozás a műtős személyzet hiánya miatt elmarad.

A kórház előtt sírdogáltam egy kicsit, nem is tudom, mit sirattam: az elmaradt műtétet, az elveszett időt, vagy csak úgy sajnáltam magam. Aztán kigyalogoltam magamból a bánatot, másnap leegyeztettünk egy újabb időpontot: négy hét múlva – ehhez újra át kellett rendeznem az életemet. De hosszú lesz ez a majd’ egy hónap, gondoltam. Aztán elszaladt, mintha itt se lett volna. És annyi bánatot meg bajt zúdított rám, hogy nem is lett volna időm a magam kicsiny baján bánkódni. Örökre el kellett búcsúznunk kedvesektől, akik után hatalmas űr maradt a szívemben. Ronda betegségek döntötték romba a dübörgő tavaszt, nem volt idő arra, hogy kigyönyörködjem magam a virágnyílásban sem. Munkahegyek árasztottak el, esténként bedőltem az ágyba, és a félbehagyott meg elmaradt dolgokról álmodtam.

Azon a sokadik napon a világ legnagyobb békességével a szívemben, zuhogó esőben baktattam a kórházba:

lesz, ami lesz, aminek lennie kell. Ezúttal jött a doktornő, volt személyzet, volt műtő, meg volt szike és madzag és kötszer is.

Mire harangoztak, már ott vártam a folyósón kába fejjel, hogy hazavigyen valaki. Nagyon szép lesz, mondta a műtősnő az operáció közben, csak két hétig vigyázzon magára.

Most minden nappal egyre könnyebb az élet, kilátok már oldalra, nincs szürke folt a látómezőben. A szemem körül olyan, mintha fából ácsolták volna a bőrt, és olykor vércsíkokat törölgetek a szemem alatt – eléggé rémisztő a tükörbe nézni. Talán ha farsang lenne, vagy egy jóvágású halloween-partyra készülnék, akkor az arcom menő kiegészítője lenne az outfitemnek. Így kicsit ijesztő. Éjjelente a ragtapasz alatt cikázó villámok biztosítják az ébrenlétet. De a gyógyulásra koncentrálok, és várom, hogy a két hét után megpillantsam, milyen is lett a mű. És hogy mozog-e úgy, ahogyan kellene. Akkor majd kiderül, jó döntés volt-e, vagy inkább hagyni kellett volna mindent úgy, ahogyan azt a Teremtő csak nekem megalkotta.