„A román krém illatos volt, csak avasodott, az orosz kölninek viszont nem volt párja” – szépségtippek az idősek otthonából

Szép

„A román krém illatos volt, csak avasodott, az orosz kölninek viszont nem volt párja” – szépségtippek az idősek otthonából

„A szépség mindenütt ott van, nem rajta múlik, hogy nem látjuk meg” – Rodin szavai jutottak eszembe először, amikor elbúcsúztam az idősotthon kedves lakóitól. Még mindig az együtt töltött órák hatása alatt álltam, és elképzelésem sem volt, hogyan kezdek neki a hallottak megírásának. Egy dolgot azonban biztosan tudtam: ez a cikk nem a szépségről fog szólni. Annál sokkal, de sokkal többről.

Pár héttel ezelőtt merült fel bennünk a gondolat: elhozzuk az olvasóinknak a szépség igazi arcait. Hátunk mögött hagyva a modern világ túlzásait, divathullámok torzításait, szakítva a képszerkesztők és retusálóprogramok hazugságaival, mi bizony megpróbáljuk megválaszolni az örök kérdést:

mit is jelent valójában szépnek lenni?

Ám ahol nagy kérdések adódnak, ott bölcs és sokat látott válaszokra van szükség: ezért hát felkerekedtünk, és megkerestük azokat a nagybetűs Nőket, akik segíthetnek elvezetni bennünket céljainkhoz. Egy aprócska település, Alsómocsolád idősotthonának lakóival beszélgettünk a szépségről online keretek között. Sorra járultak a képernyő elé, és arról meséltek nekünk, hogy az elmúlt egy évszázadban miképp fonódott össze a nők élete a szépség fogalmával.

Szerettük volna megtudni, milyen praktikák, trükkök segítették őket külsejük ápolásában, miket használtak és miképp, mikor érezték vagy mikor nem érezték szépnek magukat?

Egy recepteskönyvszerű ötletbörzére számítottunk, de valami egészen mást kaptunk: emlékeket, érzéseket, illatokat és álmokat.

A lélek száz évnyi dolgait, aminek egy részét most igyekszünk átadni nektek is.

Például Aranyosi Marika még abban az időben volt fiatal lány, amikor esővízzel mostak hajat és ecetes vízzel öblítették le. A Caola szappant csak felnőttként ismerte meg, és a WU2 samponra is csak az újabb időkből emlékszik. Élénken él még benne a ’68-ban indult disco korszak, amikor a táncos mulatságokhoz már csak praktikumból sem illett a smink, hiszen annyit táncoltak, hogy az izzadtságtól mind lefolyt volna az arcukról.

 Aranyosi Marika

Ahogy nézem a nosztalgikus mosolyt az arcán, és hallgatom az emlékeit, mint egy hollywoodi film, úgy elevenedik meg előttem fiatalkorának utcaképe: a fodrásztól kilépő szaszon frizurák, tökéletesre fésült kontyok, a kozmetikusok kifőzött krémjei, a polcokon fénylő amerikai AMO szappan és az egyre rövidebb szoknyák… A dombóvári Napsugár Áruház sminktermékei, amikkel szinte a felismerhetetlenségig festhették magukat, a klasszikus kék szemhéjak, az újdonságnak számító bemosó samponok a hajszín sötétítésére… Ez utóbbit nem is értem minek, hiszen Marika szerint már akkor is a „szőkék voltak divatban”…

Egy biztos: a haj kulcsfontosságú volt.

A sütővasak már a hatvanas években meghódították a női szíveket, és szinte napi elvárás volt a tökéletes, ápolt, gondos frizura ott, ahol Marika élt.

Mert bizony ahány ház, annyi szokás: Lakos Erzsébet viszont szigorú neveltetésben részesült, akkoriban még moziba is csak szülővel mehettek. Ha betegek voltak, ecetes priznicet kaptak, a gyulladt szemet pedig zsebkendőbe csavart reszelt burgonyával gyógyították. A zsír is sok mindenre jó volt a háznál: egy kis hamu, és szappan lett belőle. Ha a hidegben vagy szélben kirepedezett a bőrük, szájuk, arra is disznózsírt kentek, a fogmosáshoz elég volt a sóval dörzsölés, a sebekre pedig a vizelettel történő kezelést ajánlották szüleik.

Gondoljunk csak bele: azokban az időkben az átlagemberek nem engedhették meg maguknak a piperék használatát, és a hordóban fürdés nem a gyerekek játéka, hanem általánosan elterjedt szokás volt. De szegénység, szigor és korlátok ide vagy oda: megvolt a maga bája, a maga pozitív rendezettsége ezeknek az időknek is. Erzsébet szeretettel emlékszik gyors- és gépírói munkájára, a Honvédségnél töltött évekre, és azokra a pillanatokra, amikor

rúzs híján benedvesített piros krepp-papírral dörzsölték a szájukat.

Balázsné Piroskának is hasonló emlékei vannak. Legalábbis a szigort tekintve. Ő egy igazi katonai családból származik, esetében szó szerint kell érteni a katonás szigort. Ruháit édesanyja varrta, zömmel maradék anyagokból. A mosdásnak is rendje volt: egy héten kétszer gyújtottak be a kályhába, ekkor volt meleg víz és nagy mosakodás. A többi napokon csak lavór és esővíz. A disznózsírból készült szappan náluk is mindenre jó volt: fürdeni és hajat mosni – persze ez utóbbit csak szerdán és szombaton.

 Piroska

Aztán Piroskából ápoló lett, és minden megváltozott. Mert azokban az időkben orvosok mellett dolgozni teljesen más világot jelentett: „jöttek a jugók, hozták a jobbnál jobb dolgokat: a kék után a lila és zöld szemhéjfestékeket, körömlakkot, habfürdőt, olajat és hajsampont – sok mindenhez hozzá lehetett jutni”. A román krémeknek jó volt az illata, de hamar megavasodtak, az orosz kölninek viszont nem volt párja a környéken.

Az ápolóknak mindig csinosnak és rendezettnek kellett lenniük,

és bizony még púdert is használt volna, ha nem pattogott volna ki tőle a bőre. Így maradt a frizura, a szemfesték és az új divatnak számító Fabulon golyós dezodor.

Horváth Miklósné Marika pedig 21 éves koráig nem ismerte a sminket, a piperéket. Ahogy fogalmaz: a cicomázást. Lavórban mosakodott, sóval mosott fogat, háziszappannal tisztította a haját. Sminkelni mindössze öt éve, 64 éves korában kezdett el, de a frizurája… az már lánykorában is nagyon fontos volt a számára, a hajgumit még nem ismerték, befőttesgumival kötötték a lófarkat, és hajcsavarójuk sem volt, ügyesen helyettesítették azt felcsavart papírral. Egy dolgot viszont nem felejt el sosem: a kék-fehér csíkos babakrémet, ami gyógyírt jelentett a gyakran kiszáradó kezekre.

 Horváth Miklósné Marika

Sisa Pálné Virginia Erdélyben született, ahonnan négyévesen hozták el. Már egészen fiatal kora óta három műszakban dolgozott, ezért – ahogy mondja – ideje sem volt a szépségre. Szerinte régen az önbizalmat jelentette a szépség, és a lányok adtak magukra, hiszen „ha szegény volt, az is szép akart lenni”. Nem számított, ha a németek zsákjából készült a nadrág vagy az anyuka elrontott szoknyáiból a ruha. A lényeg a hangulat volt: a nyári esték a harmonikással az udvaron, a hölgyeket kísérő udvarlók, és az udvarláson olykor összeverekedő férfiak.

Ebben az egészben öltött testet a szépség, és ők mind a részei voltak.

A leforrázott fahamuból születő sárga lé „úgy csúszott, hogy jó volt vele hajat mosni”, az ünnepi alkalmakkor magukra öltött népviselet és a hajba fűzött pántlikás szalag pedig igazi szépségünnepnek számított.

És megérkezett Gaál Jánosné Irma is. Egy igazi hölgy, aki 94 évesen is ad magára. Tradicionális parasztcsalád egyedüli gyermeke volt, akinek fiatalkorát a munka, az állatok gondozása és a háztartás töltötte ki. Nemhogy mindennapjaiban, még gondolataiban sem volt helye a szépítkezésnek, az illatos szappant is csak a nagynéni ajándékaként ismerte. A ruha akkor volt jó, ha lehetett benne dolgozni,

a hajat pedig jó keményre fonták.

Az erdőről, mezőről hazakerült kamilla, hársfavirág és csipkebogyó, ezeket használták bőrük és egészségük ápolására az esővíz és a disznózsír mellett. „Úgy volt jó, ahogy volt”– emlékszik vissza Irma, aki sosem volt kozmetikában, és a sütővasat sem szerette, mert megégette a fejét. Csodálkozik ezen a mai csillogáson, és azt mondja: régen ugyan minden egyszerűbb volt, de legalább biztonságos.

A több generációnyi szépségideált végigkísérő beszélgetőtársaim emlékektől hemzsegő örömmel elevenítették fel a régi képeket, köztük olyanokat is, amiket ma már furcsa szemmel nézünk: „Befűzött varrótűvel szúrták ki a lányok fülét olyan 12-13 évesen. Amíg a seb be nem gyógyult, maradt a cérna, és ezt naponta húzogatni kellett”. Nem voltak csillogó ékszerek, a gyöngy az érett nők, az ékszer a jegyesek kiváltsága volt, és az alkalmi ruha egyet jelentett a misére felvett ünnepi öltözettel.

Akkor még nem voltak roskadozó polcok a drogériákban, de volt sok minden más. Meggyőződésem, hogy csak az láthatja őket, az érezheti, aki meghallgatja ezeket az asszonyokat. Ki fog derülni, mennyivel több minden szépítette meg az életet, mint ma. Hogy mire gondolok? Hadd zárjak Jutka néni történetével.

Habler Emilné Jutka ült le utolsóként a képernyő elé. Nem kertelt sokáig, elmondta kerek-perec:

ő csak azért jött, hogy elmondja, mennyire jó férje volt.

Hófehér menyasszonyi ruháját a dunaföldvári szalonban varratta, és élete legboldogabb napja volt, amikor kimondta az igent. Nagy szegénységben éltek, ezért minden forintot megfogtak. De szegénység ide vagy oda: a házban mindig rend és tisztaság volt. A gyerekek, a három műszak, a kert és az állatok mellett mindig maradt ideje a rendezett családi otthon megteremtésére, hogy a megfelelő környezetben fogadhassa azt a férfit, akivel olyan nagyon szerették egymást. Sajnos a férje korán egyedül hagyta, de életében soha többé nem volt helye másik férfinak. Mert ahogy mondja: „nekem csak ő volt, senki többet nem lehetett a nyomában”.

 

Jutka néninek egy kérése volt. Szerette volna, ha azt a bizonyos napot, életének azt a nagyon boldog napját megmutatnánk az olvasóinknak is. A hófehér ruháját, és a mellette álló férfit, aki annyi mindent adott neki az együtt töltött évek alatt. Aki annyira szép volt, hogy utána már nem lehetett szép senki más.

Kedves Jutka néni! Íme a nagy nap, és annak minden emléke. Köszönjük, hogy megosztotta velünk!

 

És hogy mi köze van mindennek a szépséghez? Minden. Mert mi is a szépség? Egy jellemző? Egy tulajdonság? Egy tapasztalás? A platóni idea, ami minden ideák felett áll? Vagy induljunk ki Kantból, és nevezzük szépnek azt, ami érdek nélkül tetszik? Egy pozitív élményként megélt esztétikai összkép? A néha megfoghatatlan, néha nagyon is kézenfekvő Armani-féle stílus? Vagy ahogy Kosztolányi mondaná: „egy eszme látszata és visszfénye, egy nem létező valami, ami bennünk ébred tudatra”?

Esetleg egy belülről fakadó erő? Személyiség, báj, kedvesség, kisugárzás? Vagy valóban csak annyin múlik, hogy mennyire van valaki kibékülve önmagával – ahogy Sophia Loren mondaná? Valóban a boldogságból és a szeretteinkkel való kapcsolatainkból fakad, vagy a leggyűlöletesebb dolog a világon, amitől százmilliók szenvednek és százmilliárdokat költenek rá? Mi a szépség?

Előítélet vagy elfogadás? Kényszerzubbony vagy szabadság? Üzlet vagy ajándék?

A válasz egyszerű: mind együtt, és egyik sem. Mert a szépség nem más, mint egy személyes történet, egy egyedi, megismételhetetlen utazás. A szépség egy híd a belső és külső világ között, egy felfedezés, egy olyan tudás, aminek csak mi vagyunk birtokában. A szépség nem kerül pénzbe, nem követ mintát, nem halad a korral, és ami a legfontosabb: sosem múlik el. Mert attól, hogy mi nem látjuk, még ott van. Nekünk pedig nem kezelnünk kell, nem kicsalogatnunk, láthatóvá tennünk, nagyítanunk vagy erősítenünk. Pusztán csak észre kell vennünk – elsősorban önmagunkban.

Végül engedjék meg, hogy megköszönjem az Őszi Fény Idősek Otthona dolgozóinak és lakóinak, hogy segítettek meglátni a szépet, segítettek megtalálni a válaszokat, és hogy segítségükkel megmutathattuk az olvasóknak: a szépséget nem a praktikákban kell keresni!

Nyitókép: Fortepan / Faragó László

Ajánljuk még:

„Itt nem két ember, hanem két család házasodik” – beszámoló egy 5000 fős indiai esküvőről

Néhány tíz, esetleg pár száz ember helyett többezer. Nagy fogások helyett óriási fogások. Szolid (vagy kevésbé szolid) berúgások helyett alkohol- és többnyire húsmentes a parti, viszont nemcsak egy este, hanem legalább három vagy akár hét napon át is tart. Egy hagyományos indiai esküvő jócskán eltér az Európában vagy Amerikában ismert (és egyre hasonlóbb) lakodalmaktól. Mintha több élet, több tartalom lenne benne – és egyáltalán: mindenből több, nagyobb, színesebb, mint amit a nyugati világban megszoktunk.

 

Már követem az oldalt

X