Fallikus szimbólumok és 50 centis sarkak – időutazás a bizarr cipők világába

Hosszában az ereje

A középkori divat egyik legbizarrabb története éppen egy lábbelihez kötődik, ami a lengyelországi Krakkó városában készült. A 14. század közepén indult kissé ambivalens hódító útjára a „crakow” vagy más néven „poulaine”, amely végigsöpört a nemesség körein: akinek volt pénze cipőre, az „poulaine”-t vett, és minél hosszabb orrú darabot sikerült beszerezni, viselője annál nagyobb rangúnak és gazdagabbnak számított, vagyis a cipő orrának hossza vált a tehetősség mércéjévé, és logikus következtetés, hogy mivel a rendkívül hosszú orrú cipőkben még járni is nehéz volt, eleve kizárt volt, hogy viselőjük fizikai munkát végezzen, ezért a szabadság és a luxus szimbólumaivá váltak.

Egy évszázadig hódítottak ezek a mívesen megmunkált lábbelik, ekkor azonban egy szimbolikus jelentésük is elterjedté vált: az emberek elkezdték úgy tartani, hogy minél férfiasabb valaki, annál hosszabb a cipője orra. Az angolok úgy határoztak, hogy a fallikus cipőorrok egyet jelentenek a nyilvános meztelenkedéssel, és számos divattal kapcsolatos törvényt hoztak, például az emberek többé nem hordhattak olyan cipőt vagy csizmát, amelynek két hüvelyknél hosszabb pikája volt. A kimondottan hegyes orrú cipőknek Nagy-Britanniában volt egy rövid feltámadása az 1950-es években, az úgynevezett „winklepicker” („csigaszedő”), de divathóbortja csak rövid ideig tartott.

Madame Pompadour, Cromwell és a többiek

A 18. században a francia divat dominált. Az egyik különösen népszerű cipőtípus a magas, francia „Pompadour” sarok volt. Madame Pompadourról, XV. Lajos király úrnőjéről elnevezett sarok hihetetlenül keskeny volt, és befelé ívelt a láb alatt, megnehezítve minden egyes lépést.

Az 1890-es évekre a női cipők sarkai mámorító magasságokat értek el, ezek voltak a nagyon divatos stílusú Cromwell cipellők. Maga a név egy téves hiedelmen alapszik: úgy vélték, hogy a cipőkön lévő csatokhoz hasonló elemeket viseltek Oliver Cromwell és követői a 17. század első felében, ez az állítás azonban nem állja meg a helyét, ugyanis ők praktikus, alacsony sarkú bőrcsukát hordtak.

A Cromwell cipők sarkai akár 16 cm-esek is lehettek. A viselőjüket gúnyolták, és a korabeli karikatúrák olyan nőket ábrázoltak, akiknek botokra volt szükségük a járáshoz.

Feliratos görög viselet, prostiknak

Egészen elképesztő legendák maradtak fent a görögök leleményességéről: az írásos emlékek szerint a görögök feltaláltak egy igencsak bizarr lábbelit, vagyis inkább sarut, amely a tulajdonos lába nyomán feliratot hagyott porban az alábbi szöveggel: „Kövess!”. Ezt a lábbelit a prostituáltak azon csoportja hordta, akik az utcán keresték a kenyerüket. Ezek az örömlányok nem voltak annyira közismertek, mint a bordélyokban élő rabszolganők, ezért szükségük volt egyfajta hírverésre, reklámra, és a cipőket mint hirdetést, mint szórólapot alkalmazták.

Kínai csonkításhoz illő

Nem kevésbé bizarr jelenség a kínai lótuszcipő sem. Az egészen apró, nyolc-kilenc centiméteres kis selyemcipőket nagy becsben tartották tulajdonosaik. Egy ma már betiltott kínai hagyomány szerint a lánygyermekek lábfejét fiatalon elkötötték, hogy minél kisebbnek tűnjön a lábuk. A csonkítás leggyakrabban hétéves kor körül történt. A lábujjakat a talp alá hajlították, anyagcsíkokkal ebben a helyzetben rögzítették a lábfejet, majd arra kényszerítették a kislányokat, hogy ráálljanak és így járjanak. A súlytól a lábujjak eltörtek, és így „gyógyultak” be. A szokást hiába tiltották be már nagyon régen, az utolsó, háromszögletű lótuszcipőket gyártó cég csupán 12 évvel ezelőtt zárt be. Pedig az 1950-es években lótuszlábellenőrző-bizottságot is létrehoztak, hogy a tilalmat fenntartsák.

Az a megosztó vörös

A vörös cipő a római szenátorok és később a császár kiváltsága volt, a pápák pedig a 13. század óta viselnek pirosat. Az 1660-as évektől a pompás XIV. Lajos francia király Európa egyik legbefolyásosabb embere lett, és számos divatirányzatért volt felelős, köztük a magas vörös sarkú, vagy vörös marokkói bőrrel borított, festett cipőkért. A vörös a gazdagság szimbóluma volt, csak a király és udvara viselte ezt a színt akkoriban. A magassarkú nemcsak az alacsony uralkodót emelte a tömegek fölé, hanem figyelmeztette a bámészkodókat is önnön státuszára.

A vörös sarok fokozatosan eljutott más osztályokhoz is, már a 17. században népszerű volt, a veszélyt és a szenvedélyt, az élet kezdetét és a végét szimbolizálja. Vicky, a The Red Shoes (1948) című brit film főszereplője, akit Moira Shearer alakít, egy démoni vörös balettcipőt visel, ami a halálba vezeti. 

Platformtörténelem

A platformcipő divatja már a 15. században is hódított Európa szerte. Elsőként Velencében bukkant fel, ahol a parafából, fából készült cipőket kezdetben a prostituáltak hordták, így látványosan a többi hölgy fölé magasodva, könnyebben fel tudták hívni magukra a figyelmet. A reneszánsz Velencében a kurtizánok nagy megbecsülésnek örvendtek, így nem csoda, hogy a chopine-t (vagy eredeti olasz nevén a zoccolit) hamarosan előkelőségek is viselni kezdték. Spanyolföldön ugyancsak népszerű viseletté vált a magasított cipő, méghozzá olyannyira, hogy állítólag a spanyol parafa termelésének a nagy részét fel is emésztette a cipőipar. Ezek a magasított cipők nemcsak divatosak voltak, hanem rendkívül hasznosak is: praktikus lábbelinek számítottak a kosszal, sárral, ürülékkel teli utcákon.

A túlzások ezt az időszakot sem kímélték, az emberek akár 50 centis sarkakon is képesek voltak egyensúlyozni.

Fabritio Caroso táncmester szerint „kitartó gyakorlással, kecses és méltóságteljes módon tánc is lejthető e cipőkben.”

A legtöbb chopine spanyol vagy velencei területeken hódított, de eljutott Angliába is, Shakespeare így ír róla a Hamletben, mikor a dán királyfi az udvarba érkező színésztársulatot üdvözli: „Asszonyságod közelebb van az éghez, mint mikor utoljára láttam, egy egész cipősarknyival”. Sajnos a magyar fordításban az eredeti utalás már elvész, de az eredeti sorokban könnyen felfedezhető: „Your ladyship is nearer to heaven than when I saw you last, by the altitude of a chopine”.

Ma is élő hagyományok Kelettől Nyugatig

Az úgynevezett geta, a platform cipő és a flip-flop egyfajta keveréke, a tradicionális japán öltözet meghatározó része. Az Edó kor ( körülbelül 1600-tól 1854-ig) magas rangú prostituáltjai, az úgynevezett oiranok azonban ezt is továbbgondolták: egy különösen magas, koma-getát hordtak, méghozzá a kétujjas zokni (azaz a tabi) nélkül, közszemlére téve rizsporozott, meztelen lábfejüket, ami igencsak ingerlően hatott a kor japán férfiemberére. Hétköznapi viseletként nem használták, de az oiran docsú, az oiranok fesztiválja során ebben vonultak végig az utcákon, egy különleges, nyolcas formájú lépéssort leírva. Ez a felvonulás napjainkban is létezik, hagyományőrző jelleggel rendszeresen megrendezik.

Az úgynevezett paduka Indiában, a 17. században élte fénykorát. Leginkább egy lábnyomot formázott, fából készült, a lábujjak között egy méretes bütyökkel. Még ma is élő viselet, szerzetesrendekben hordják. A 9. századi Franciaországban a bizarr menyasszonyi cipők hódítottak: a legenda szerint

egy falu lakói a cipők hegyes orrával szúrták szíven azokat, akik elrabolták a falu lányait.

Állítólag minél nagyobb volt a cipő orra, annál nagyobb a férfi szerelme a viselője iránt. Az elképesztően magas kabkab a Közel-Keleten volt divat a 14. és a 17. század között, védelemként szolgált a sáros utcák okozta szennyeződések ellen. Főleg az előkelőbb nők viselték, nemegyszer ezüsttel vagy arannyal díszítették.

Zárásul említsük meg a balerinacipőt is, amit Audrey Hepburn hozott divatba, a kristállyal kirakott magassarkúkat, amelyeket Salvatore Ferragamo álmodott meg, és olyan sztárok viselték, mint például Marylin Monroe.

A történelem számos divatőrületet és ízlésvilágot tudhat magáénak, amelyek mindegyike valamilyen önkifejezéshez és kommunikációs szándékhoz csatlakozott, és amelyek viselőjüktől függetlenül is önálló jelentéssel bírtak. Egyet viszont ne felejtsünk: sosem a cipő teszi az embert, mindig a viselő határozza meg a jelentést, a hatást és az értelmezést is!