Van, aki a saját gyerekét betegíti meg: a kivetített Münchausen-szindróma abszurd pokla

Volt egy időszak, amikor azzal boldogítottam a családomat, hogy közöltem: azt hiszem, börtönpszichológus akarok lenni. A szándék jóval tovább tartott, mint bárki gondolta – volt, aki poénkodott, mások imádkoztak, hogy meggondoljam magam, és volt olyan, aki azon gondolkozott, miként tudna maga is bejutni, hogy szemmel tartson majd. Gyakran a szememre vetették: nehogy már egy bűnözőt akarjak megérteni, és nekik akarjak segíteni. Szerintem nem egyetérteni kell tettükkel, indítékaikkal, csupán meghallgatni őket – ezáltal pedig sokkal hatékonyabb prevenciós programokat kialakítani. Ekkoriban ha épp nem Paul Ekmantól tanultam, hogy miként lehet „ránézésre” megmondani, ha egy rab vagy vádlott hazudik, akkor jó eséllyel a világszerte ismertté vált és közvetített tárgyalást és annak alakulását követtem.

Gypsy Rose és Claudia Dee Dee Blancharde története

Claudia Dee Dee Blancharde egy mintaszülő volt: fáradhatatlan egyedülálló édesanya, aki gondját viseli súlyosan beteg gyerekének. Leszámítva, hogy nemcsak az ápolásba fektetett rengeteg energiát, hanem a tünetek előidézésébe is. Dee Dee kivetített Münchausen-szindrómás volt, három hónapos kora óta hazudta betegnek a lányát, Gypsyt. Először alvási apnoéval diagnosztizálták a lányt, később kromoszóma-rendellenességet állapítottak meg nála, néhány év után pedig kerekesszéket kapott. A beavatkozások, gyógyszeres kezelések hatására rohamosan fogyni kezdett, etetőcsövön táplálták, nem sokkal később epilepsziával kezelték – a gyógyszeres kezelés mellékhatásaként elkezdtek töredezni a fogai.

Gypsy a tárgyaláson elmondta: vizsgálatok előtt mindig gyógyszert kapott anyjától, amitől zsibbadni kezdett az egész szája, majd ettől nyáladzani kezdett. Ezután a nyálmirigyeit is eltávolították. Amikor az egyik orvos kezdte gyanítani, hogy a gyerek egészséges volt, és készült a leleplezésre, a Katrina hurrikán romba döntötte a Blancharde család otthonát. Más városba költöztek, és ezután az anyának még könnyebb dolga volt, hisz arra hivatkozott, hogy a hurrikán pusztításakor az összes lelet megsemmisült – így csupán azon múlott minden, hogy hisznek neki vagy sem.  

A Habitat for Humanity felfigyelt a nehéz sorsukra, házat építettek nekik, különös tekintettel Gypsy állapotára. Dee Dee minden lehetőséget kihasznált. Dagonyázott a környezete elismerésében, szeretetében és adományaiban. Leborotválta lánya haját, mondván, hogy a leukémiája miatt úgyis kihullana. Amikor Gypsy kezdett öntudatra ébredni, és sejteni azt, hogy talán egészséges lenne, ha az anyja nem azt várná, amit (hisz azzal tisztában volt, hogy tud járni, és önállóan is tudna enni), lázadását az anyja testi fenyítéssel és egyéb fenyegetésekkel szorította vissza. Meghamisította Gypsy születési bizonyítványát – papír szerint öt évvel volt fiatalabb, mint a valóságban –, mindenkinek azt mondta, hogy lánya egy hétéves szintjén él. Gypsy végül

huszonhárom éves korára úgy nézett ki, mint egy idős hölgy: tolószékben ült, kendő volt a fején, nem voltak fogai, és mindenki beszámíthatatlannak titulálta. A lány elméje azonban egyre tisztább lett.

Titokban megismerkedett az online világban Nicholas Godejohnnal, akiről később kiderült, hogy mentális zavarokkal küzd, és többször volt már összetűzése a rendőrökkel. Talán emiatt is volt könnyebb meggyőznie Gypsynek kétéves ismertség után, hogy segítsen megölni az édesanyját. 2015. júniusában, amíg a lány a fürdőben rejtőzött, a fiú 17 késszúrással megölte Dee Dee-t. Mivel néhány nap után sem került említésre a hírekben, Gypsy egy ismeretlen elkövető nevébe közzétett egy bejegyzést, az édesanyjával közösen használt Facebook-profilon. Célja az volt, hogy megtalálják a holttestet, azonban az IP cím alapján a rendőrség őket is megtalálta.

Dee Dee maga is bántalmazás áldozata volt gyerekként. Később azzal szembesült, hogy Gypsyt bántalmazza a nagyapja – égő cigarettával okozott neki sérüléseket több alkalommal. Minden erejével lányát védte, és feltett szándéka volt, hogy kimenekíti ebből a közegből egy olyan helyre, ahol biztonságban élhetnek. Ahogy a tárgyaláson fogalmaztak: „odaadásával, önfeláldozásával, Dee Dee tökéletes édesanyja lett volna egy olyan gyereknek, aki valóban beteg.”

Mit nevezünk kivetített Münchausen-szindrómának?

A kivetített Münchausen-szindróma (Münchausen by proxy, MSBP) esetében az érintett egy hozzá közelálló, védekezésre képtelen családtagnak okoz súlyos tüneteket, vagy súlyosbít már meglevőket. Rendszerint gyerekek lesznek az áldozatok, és túlnyomórészt az anya az elkövető. Nem szabad összekevernünk a hipochondriával – míg hipochondria esetében a személy tényleg valósnak gondol egy betegséget, MSBP esetében a személy tudatosan cselekszik!

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) gyerekbántalmazásként határozza meg, amelyet szándékosan követ el egy felnőtt, ezáltal veszélyeztetve a gyerek jóllétét. Sokkal kevesebbet tudnak róla az orvosok, mint a Münchausen-szindrómáról, aminek esetében az egyén önmagával cselekszik ugyanígy. Ennek oka, hogy az MSBP általában nem húzható hosszú ideig. A gyerek lassan tudatára ébred családja tetteinek, így nem lehet neki tüneteket okozni úgy, hogy ne derüljön ki az igazság. Addig tudja a szülő fenntartani a látszatot, amíg a gyerek elég kicsi ahhoz, hogy ne tudjon kommunikálni a környezetével. Legrosszabb esetben a gyerek halála vet véget ennek a folyamatnak – szerencsére ez nagyon ritka eset.

A kivetített Münchausen-szindróma formái

Három formáját különböztetjük meg. A legenyhébb, amikor a szülő „csak” hazudik a gyereke tüneteiről. Például: gyakran megemelkedő lázról beszél, hasfájásról, hasmenésről, fulladásról. Egy másik, amikor meghamisítja a vizsgálatok eredményeit. Gyakori eset, hogy a szülő a gyerek vizeletébe egy kis vért vagy cukrot tesz – így terelve a gyanút különböző betegségek jelenléte felé. A legsúlyosabb formája, amikor a szülő előidézi a tüneteket. Különböző méreganyagokat, gyógyszereket használ – nem annyit, hogy a gyerek halálát okozza vele, viszont elegendőt ahhoz, hogy tünetek valóban jelentkezzenek.

A betegség okai és diagnosztizálása

A pontos okai ismeretlenek, azonban a szakembereknek meggyőződésük, hogy biológiai és pszichológiai okok egyaránt szerepet játszanak kialakulásában. Már meglévő eseteket dolgoztak fel, keresték a visszatérő tüneteket. Előidézheti, ha a szülő nagyon korán árván maradt, gyermekkorban bántalmazást kellett elszenvednie, de szerepet játszhat a szorongás, a krónikus stressz és a depresszió is. Ha az érintett gyerekként hosszú ápolást igénylő súlyos betegségben szenvedett, a szeretethiány és a csökkent megküzdőképesség szintén szerepet játszhat. A figyelem, az elismerés, amit gondoskodásukért kapnak, sokszor bátorítja őket, hogy fenntartsák káros magatartásukat.

A pontos diagnózis felállítása nagyon nehéz. Az orvosok és ápolók gyanakvók lehetnek, ha ismétlődő, szokatlan betegségeket kell, hogy vizsgáljanak, azonban nem tudnak pontos diagnózist felállítani. Sok esetben elkezdenek egy adott kezelést, azonban ennek ellenére a gyerek nem lesz jobban, ellenben előfordulhat, hogy a tünetek csak akkor jelentkeznek, amikor a gondozó is jelen van – amikor a gyerek kórházi megfigyelés alatt van, és a szülőnek nincs ráhatása, a tünetek megszűnnek. Gyanúra adhat okot, ha a másik szülő nincs bevonva a kezelésbe, holott a vélt betegség elég komolynak bizonyul ahhoz, hogy mindkét szülő jelen legyen. 

 

Abban az esetben, ha megmutatja az eddigi leleteket, gyanús lehet, ha már rengeteg orvos kezelte a gyereket, sokféle szakorvostól vannak papírok. A diagnózis egyik alapja, hogy valaki alaposan átnézi ezeket a leleteket, megvizsgálja a fellelhető ellentmondásokat, illetve az ismétlődő megjegyzést, miszerint a betegségnek nem találják az organikus okát. A gyanút felvetheti a kezelő orvos, azonban a diagnózis felállítása már egy pszichiáter szakorvos hatásköre. A vizsgálat során feltárják a mögöttes betegségeket is: depresszió, személyiségzavar, gyerekként elszenvedett traumák.

A betegség és a körülmények kezelése

A helyzet kezelésébe az egészségügy mellett bevonják a gyámhatóságot és jogot is. Amint beigazolódik a gyanú, a gyereket vagy a másik szülőnél, vagy rokonoknál helyezik el. Megerősítő diagnózis lehet, ha ezek után a gyereknek megszűnik minden panasza. A gyerekek esetében egy teljeskörű kivizsgálást végeznek, ugyanis gyakran előfordul, hogy a felesleges vizsgálatoknak, kezeléseknek szövődményei lettek. Legtöbb esetben azonban ebben a fázisban a gyerek panaszai fokozatosan megszűnnek – pszichoterápiára azonban ilyenkor is szükség van.

A terápia időigényes és sokszor sikertelen, mivel a szülő nem hajlandó közreműködni, tettével nehéz szembesíteni. Ilyenkor ajánlatos elsődlegesen az alapbetegséget kezelni – például depressziót –, és ennek kezelése sokszor a MSBP-re is megoldást jelent. Ha van házas- vagy élettárs, a családterápia is igénybe vehető. Utánkövetést igényel, mivel gyakran előfordul, hogy visszaesnek. 

A MSBP a gyerekbántalmazás egyik legsúlyosabb formája.

Ha felfedezed, hogy egy gyerek ennek áldozata, ne szállj szembe a gondozóval. Sok esetben ez csak súlyosbíthatja a problémát. Ezek helyett írd le eddigi megfigyeléseidet, kérd ki egy orvos véleményét, aztán kétségeidet jelezheted a legközelebbi gyerekjóléti szolgálatnál. A legtöbb esetben ezt a jelentést anonim módon is meg lehet tenni.

Mi történt Gypsyvel a tett óta?

Vádalkut kötött, beismerő vallomást tett, azonban végig kitartott amellett, hogy nem őt terheli a nagyobb felelősség. Nicholas ellen vallott, aki életfogytig tartó börtönbüntetést kapott. Gypsyt tíz év szabadságvesztésre ítélték – mindeddig öt és fél évet töltött le, valószínűleg jóvá fogják hagyni a kérelmét, és jövőre távozhat.

Azt, hogy mennyire lehetett szörnyű egy ilyen édesanya mellett felnőni, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a jelenleg 32 éves Gypsy a börtönben valósággal kivirágzott. „Szabadabb vagyok a börtönben, mint eddigi életem során bármikor” – vallotta az egyik interjúban.

Történetét többször is feldolgozták. A leghíresebbek közt szerepel a HBO dokumentumfilmje Anya gyilkos kincse (Mommy Dead and Dearest) címen, amit a bírósági jegyzőkönyvek és az orvosi leletek alapján készítettek el. 

„Izgatottan várom, hogy mit tartogat számomra a jövő. Szeretném végre én magam elmondani a történetemet, segíteni sorstársaimnak. Azon dolgozom, hogy minél átláthatóbban megismertessem az emberekkel a Münchausen-szindrómát. Ami velem történt, az többet senkivel nem történhet meg” – osztotta meg egy interjúban a lány. Jelenleg könyvet ír, és állítása szerint készen áll visszatérni a társadalomba. Részt vett a terápiákon, rendszeresen találkozik az édesapjával, akitől el volt tiltva szinte egész életében. „Minél többet dolgozom saját traumáimon, annál jobban érzem magamban a képességet arra, hogy segítsek az embereken” – vallja.