Sírok, ha szomorú vagyok, sírok, ha boldog – de mi a sírás pszichológiája?

Pszicho

Sírok, ha szomorú vagyok, sírok, ha boldog – de mi a sírás pszichológiája?

Sírni elvileg sohasem szégyen. A sírás az egyik legtermészetesebb módja, hogy kifejezzük a túláradó érzelmeinket, és levezessük a bennünk felgyűlt feszültséget. 

Sokat gondolkodom a síráson. Nemrég volt egy beszélgetésem több nőismerősömmel arról, ki, mennyitől, miért szokott sírni. Kiderült, hogy egyáltalán nem én vagyok az egyetlen, aki így fejezem ki a negatív érzéseimet, de gyakran a pozitívakat is. Ez a felismerés megszabadított sok-sok régi gátlásomtól, ennek hatására pedig úgy döntöttem, egyrészt megosztom a világgal a személyes tapasztalataimat, másrészt utánaolvasok egy kicsit a tudományos oldalnak, hogy tudjak írni róla, és tisztábban lássam a helyzetet. 

Ahogy már a bevezetőből kiderült, nagyon sírós vagyok. Vizsgák és fellépések után rendszeresen elvonulok zokogni, és megkönnyebbülök tőle. Nem is feltétlenül azért csinálom, mert rossznak érzem az eredményeimet, csak egyszerűen jót tesz, így jön ki a feszültség. Néha attól is sírok, hogy végigsimítok a kutyusom oldalán, mire ő megnyalja a kezemet. Meg attól, ha a legjobb barátnőm megölel, vagy ha bárki biztosít arról, hogy fontos és szerethető vagyok.

Viszont az se ritka, hogy attól fakadok sírva, hogy dühös vagyok. Veszekedések során ez gyakran előfordul, és ezt az emberek gyakran félreértik. Volt olyan párom, aki egyszerűen nem tudott mit kezdeni vele, és hidegséggel válaszolt rá. Mások azt hiszik, manipulálni akarom őket, amikor sírok, pedig szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen ez kell ahhoz, hogy ne forduljak magam ellen más káros módokon. Valamennyire azért megtanultam kontrollálni a sírásomat. Ha veszekedés során fordul elő ilyesmi, szólok, hogy most elvonulok egy kicsit, kisírom magam, utána visszamegyek, és tiszta fejjel tudok gondolkodni. Ha vizsga vagy koncert után sírok, ahhoz is el szoktam vonulni, vagy ha a zenésztársaim előtt sikerül elpityeredni, akkor elmondom nekik, hogy nincs semmi baj, csak így adom le a stresszt.

Egy ideig megpróbáltam harcolni a sírásom ellen, máshogy kiadni a feszültségemet, az érzéseimet, de hosszú távon nem vált be az elfojtás.

Kisbabaként természetes számunkra, hogy sírunk, és jó esetben a környezetünk se veszi ezt rossz néven. Sőt, bizonyos esetekben pont az jelzi a bajt, ha a baba nem sír. Amíg nem tanulunk meg beszélni, a sírás az egyetlen módja annak, hogy jelezzük a körülöttünk lévő felnőtteknek: szükségem van rád, olyasmit élek meg, amit egyedül nem tudok megoldani.
Aztán ahogy cseperedünk, fokozatosan leszoktatnak minket a sírásról. Régen főleg a kisfiúknak mondták, hogy nem szabad, ma viszont már kislányok is egyre gyakrabban hallják, hogy erősnek kell lenni, nem szabad sírni, vagy ha mégis, akkor csak csendben.

Nekem is sokáig az volt a meggyőződésem, hogy a felnőttek nem szoktak sírni, és azt gondoltam, akkortól számítok majd felnőttnek, amikor már nem leszek képes sírni. Ez persze az évek alatt megváltozott, főleg azután, hogy a szüleimnél is többször láttam, hogy eltört a mécses. Ennek ellenére voltak időszakok, amikor nem engedtem meg ezt magamnak. Kamasz éveim vége felé kezdtem újra megtanulni sírni. Akkor már kevésbé volt jellemző, hogy valaki hisztisnek, gyerekesnek titulálhatott ezért.

Amikor egy felnőtt fakad sírva, annak hátterében érzelmi válaszreakciók állnak. Valahol ezek is szükségletekre vezethetők vissza, ám ezek már jóval árnyaltabbak vagy bizonyos esetekben homályosabbak, mint a gyereksírás.

Megjelenhetnek alapvető szükségletek, mint a fizikai fájdalom elmúlása iránti vágy, de sírhatunk akkor is, ha túl nagy rajtunk a nyomás, ha magányosak vagyunk, vagy ha hirtelen olyan ingerek érnek bennünket, amelyek akár pozitívan, akár negatívan érintenek bennünket érzelmileg. A felnőttek legtöbbször képesek megfogalmazni, miért is sírnak, és tudják is kontrollálni a könnyeiket. Az, hogy ki mennyit és milyen helyzetekben sír, függ bizonyos személyiségjegyektől, érzelmi beállítódástól, de jelentősen hatnak rá az otthonról hozott minták, illetve szociális hatások. Azok a felnőttek, akiket gyerekként nem büntettek a sírásért, felnőttként is természetesebbnek viszonyulnak ehhez, nem társul hozzá bűntudat.

A sírás úgy éri el jótékony hatását, hogy az ún. emocionális könnyeink ilyenkor olyan hormonokat tartalmaznak, amelyek hozzájárulnak a megkönnyebbülés eléréséhez. Ilyenkor a testben többek közt oxitocin és endorfin szabadul fel, ez pedig segít a fizikai és érzelmi fájdalom csökkenésében. Éppen ezért kontraproduktív azt tanácsolni valakinek, hogy ne sírjon. Ezzel ugyanis elvesszük a síró embertől a stressz leküzdésének ezen módját. Ha síró embert akarunk nyugtatni, érdemes előbb megvárni, amíg lecsillapodik, majd egyszerű légzőgyakorlatokat végezni vele együtt (ha nyitott rá). Vagy csak hagyjuk, hogy megfogalmazza, kibeszélje a sírása okát, ha erre van szüksége a feldolgozáshoz.

síró asszony

 

Mivel társadalmunkban gyakran még mindig elfogadhatatlannak tekintik a sírást, sokan nem tudják, mit kezdjenek akár saját, akár mások könnyeivel. Egyesek rászólnak a síróra, vagy egyenesen azt feltételezik, hogy manipuláció áll a viselkedés hátterében. Mások elzárkóznak a sírás elől, egyszerűen nem foglalkoznak sem egy síró emberrel, sem azzal, ha nekik esne jól egy kiadós sírás.

Ez azért is káros, mert egy felnőtt emberben is megerősíthető ilyen módon, hogy sírni nem jó, másrészt az elfojtás ahhoz vezethet, hogy az érzelmek más formában kerülnek felszínre.

Kitörhetnek kiabálás, flegma viselkedés vagy akár fizikai rombolás által – ha egyáltalán kifejeződnek. Rosszabb esetben a sírásról leszoktatott ember akár önmaga ellen is fordulhat, ez különösen jellemző a kamaszokra, akik szélsőséges esetben akár önvagdosásba vagy tudatmódosítók használatába menekülhetnek.

Azért merültem el a témában, mert miután hosszan kapcsolódtam egy ilyen, a sírást kezelni képtelen emberrel, felmerült bennem, hogy talán nincs rendben az, amennyit és amiért sírok, noha tudtam, hogy nekem ez tulajdonképpen jól szokott esni. Felkerestem egy pszichológust, hogy átbeszéljük ezt az egészet. Megerősített abban, hogy semmi rendellenes nincs a sírási szokásaimban, és senki és semmi kedvéért nem kell róla leszoknom.

Miután ezt elfogadtam újra, rájöttem, hogy az is sokat segít, ha sírás után megfogalmazom magamnak, mi volt a kiváltó ok, a mögötte megbújó szükséglet, az érzés, és hogyan tudnék továbbmenni most, hogy kijött az, aminek ki kellett jönnie.

Ezt a legjobban akkor látom át, ha le is írom, így akár később is visszatérhetek rá, ha esetleg van valami, ami miatt újra és újra képes vagyok sírni. Ezzel együtt viszont fontos kihangsúlyozni, hogy létezik patológiás sírás is. Ezt nem érzelmi behatások váltják ki, hanem legtöbbször neurológiai megbetegedés áll a háttérben. Ha arra gyanakszol, hogy ezzel küzdesz, mindenképpen fordulj szakemberhez!

A végére egy jó hír. Ahogy egy felnőtt embert le lehet szoktatni a sírásról, úgy rá is lehet vezetni, hogy engedje ki nyugodtan. Az, hogy valakit gyerekként leszidtak a sírásért, nem jelenti azt, hogy soha nem lesz képes rá. Érdemes próbálkozni, kiengedni, ha jönni akar, és várni a hatást. Ha elmúlik a körülötte lévő szégyenérzet, előbb-utóbb tényleg segíteni fog.

Ajánljuk még: