Semmi jutalom az agynak: kipróbáltam a dopaminböjtöt, és nagyon bejött!

Ma már mindenből egyre erősebb inger kell

2018-ban lett felkapott a fogalom, és voltaképpen azt jelenti, hogy egy napra megvonsz magadtól mindent, amit jutalomként fog fel az agyad: internetezést, csokievést, sőt, a beszélgetéseket, a másokkal való együttlétet is. Az elnevezés kicsit megtévesztő, mert a dopamin nem csupán a jutalmazásért felel, inkább egyfajta stimuluskontrollnak, stimulus-elvonásnak nevezhetnénk a böjtöt. És hogy miért kellene elvonni magunktól a jutalmakat? A jelenkor embere rendszeresen gyors dopaminlöketet kap: üzeneteket írnak neki, filmet néz, finomakat eszik – tulajdonképpen rengeteg jutalommal látja el magát.

Manapság túlstimuláljuk a jutalomközpontunkat, túl magas lesz a dopaminaktivitásunk.

Az agyunk pedig megszokja ezt, és ez a magas szint lesz a mérce, így alakul ki a dopamintolerancia. Ennek következtében szinte már semmi sem elég erős inger. Elég ha arra gondolunk, milyen híradókat néztünk egykor, és milyenek mennek manapság. Vér, borzongás, félelem kell bele, mert anélkül már oda sem figyel a ma embere.

Újra élvezetessé válnak a legapróbb dolgok is 

A dopaminböjtölők szerint úgy lehet ennek véget vetni, ha „újraindítjuk” az agyunkat, vagyis megvonjuk magunktól azt a rengeteg jutalmat, amit nap mint nap észrevétlenül adagolunk magunknak. A megvonás után újra képesek leszünk arra, hogy élvezetesnek találjuk a kisebb ingereket is, vagyis a normális cselekvések újra izgalmassá válnak majd.

Ezzel azt is segítjük, hogy elvégezzük azokat a feladatokat, amelyek amúgy nehezünkre esnek. Hiszen sokkal hamarabb támad kedvünk sorozatot nézni vagy játszani, mint mondjuk angolul tanulni.

A sorozatnézés ugyanis azonnali jutalmat jelent, és az agyunk tudja, hogy jó sok dopaminra számíthat.

Az angoltanulás viszont csak később lesz eredményes, tehát kevés dopaminra van kilátás, ezért nem is igen motivál semmi arra, hogy megtegyük.

Olyan voltam, mint egy leszokásban lévő függő

A dopaminböjt egynapos, de már előre tartottam tőle: se finom étel, se zene, se telefon, se laptop, se beszélgetés más emberekkel. A legfájóbb pedig: még koffein se! Van helyette könnyű edzés, séta a szabadban, és papírra vethetem a gondolataim. De kíváncsi is voltam, elszánt is, így kinéztem egy napot, amikor egyébként is egyedül lennék otthon, és belevágtam. A kávé nélküli reggel megviselt, úgy éreztem, sose fogok igazán felébredni koffein nélkül. De aztán elterelte a figyelmem az azon való nyafogás, hogy üres rizst fogok reggelizni. Nagyon furcsa volt, hogy nem olvashatom a híreket, és az üzeneteimet sem böngészhetem. Már előző este elraktam a telefont és a laptopot is, persze mindenkinek szóltam, hogy elérhetetlen leszek aznap, vészhelyzetben a barátnőm hívják, aki átjön majd, ha gond van.

Szóval semmi, még egy könyv sem enyhíthette az agyam információkra való szomjúságát.

Nem tagadom: valóban úgy éreztem magam, mint egy függő, aki most nem tudja, mit babráljon a kezeivel, mihez kezdjen az idejével. Szinte megörültem, hogy valamit csinálhatok, mert a rizst kell melegítenem. Az ízét (direkt só nélkül készítettem) borzalmasnak éreztem, alig bírtam legyűrni – és akkor arra gondoltam, bezzeg milyen finomnak érezném, ha már napok óta nem ettem volna semmit. Sok dopaminböjtölő aznap nem is eszik, és a vízzel is csínján bánik – ezt azért nem vállaltam be.

Ürességérzés, téblábolás, de kibírható 

Az evés, elpakolás után csak ténferegtem a lakásban, és végtelennek tűnt az idő. Egyedül papírt, tollat szabad használni, így egyfajta naplót írtam, az álmaimat, a gondolataimat taglaltam, néha meg csak meredtem magam elé. Aztán elmentem sétálni, jó hosszan. Hazatérve megint elővett az üresség érzése, csaknem ott tartottam, hogy hagyom a csudába az egészet. De az órára néztem, és már délután fél 4 volt. Olyan közel már a nap vége! Rizst ettem, vizet ittam, kicsit edzettem. Aztán újra a papír, a toll, a gondolatok. Némi meditációval is próbálkoztam, most mintha egész jól ment volna. Az esti rizst már úgy ettem meg, hogy tudtam: ez az utolsó, holnap bármit reggelizhetek. Kicsit vérszemet is kaptam, és úgy éreztem, ide nekem az oroszlánt, hát tudnám én ezt akár több napig is csinálni!

Nemcsak másnap hozta a jó hatásokat

Persze másnap reggel alig vártam, hogy kávézhassak. És olyan, de olyan finom volt az a kávé… és annyira jó volt telefonon beszélni a családdal… meg nézni egy részt a sorozatomból… De valahogy nem indítottam el egy következő részt, kedvem támadt edzeni, és elég motivációt éreztem magamban arra is, hogy végre megcsináljak egy munkát, amivel már régóta adós vagyok. Ez utóbbi kész csoda volt számomra, mert nem hiába húztam-halasztottam a feladatot, macerás és sok nyűggel járó munka volt.

Ha csak a másnap lett volna ilyen, azt mondanám, nem éri meg. De a dopaminböjt nálam tényleg működött, hosszú távon is.

Tudom, hogy előbb-utóbb megint telítődik majd az agyam, és megint elérem majd azt a szintet, ami megakadályozza, hogy valóban élvezzem a kevésbé jutalom-jellegű dolgokat is. Akkor majd megint csinálok egy dopaminböjtöt… de most még jól vagyok, most még az áldásos hatásait élvezem. Ha elég erőt érzel magadban (és persze, ha van lehetőséged az egyedüllétre), én jó szívvel ajánlom ezt a fajta megvonásos napot. Van enyhébb formája is: ebben az esetben minden héten egy napig csak az egyik élvezetes tevékenységet (például a közösségi oldalak böngészését) vonjuk meg magunktól, és valami mást, hasznosabbat csinálunk helyette. Egy próbát megér!