Pszicho

Nem csak anyám hibás a rossz döntéseimért!

Ma már mindenki tudja, hogy a gyerekkorunk élményei mennyire befolyásolják a felnőttkori döntéseinket. A szülőkkel való kapcsolat, az irántuk érzett bizalom és kötődés nagy szerepet játszik a később kialakított kapcsolatainkban, a gyerekkori traumák pedig kihatnak egész életünkre. Ez természetesen így van, de kiráz a hideg, ha valaki a szüleire hivatkozva védi saját magát ilyen-olyan, balul elsült döntésekben. Mégis meddig hibáztathatjuk a szüleinket saját döntéseinkért?

„Alkoholista, mert a nagyapja és az apja is az, nem tehet róla, ezt a példát látta.” Nagyon sokszor hallottam már ilyen, és ehhez hasonló kijelentéseket, mikor az utód rossz döntését a szülő hibáival magyarázzák. Tény és való, hogy alkoholista szülőnek a gyermeke nehezebb helyzetből indul, mint egy egészséges szülők közt felnövő gyermek, és sok hiányossággal lép az életbe, ha nincs a környezetében olyan, akitől megtanulhatná a helyes stresszkezelést, jó megoldásokat. Ennek okán nyilván hajlamos lesz arra, hogy felnőttkorban ugyanazt a példát kövesse. De az ő sorsa nem száz százalékosan determinált. Mert az utód környezetén és akaraterején is áll, hogy ez a hajlam megerősödik vagy eltűnik később. És ugyanez áll nemcsak az alkoholizmus, de a helytelen kommunikáció, az egészségtelen életmód és számos más rossz döntés, tulajdonság, viselkedésmód esetén is. Ugyanis azt gondolom,

többször takarózunk az ősök hibáival, s hárítjuk így a magunk felelősségét, mint kellene!

Tisztába vagyok tehát azzal, mennyire fontos az egészséges gyerekkor, de úgy gondolom, nemcsak önzőség, de butaság is folyton a szülőket hibáztatni: egy felnőtt ember alakíthatja úgy az életét, hogy döntéseivel kilépjen egy generációs mókuskerékből.

Tökéletes család nem létezik, ahogy tökéletes gyerekkor sem. Minden családnak megvan a története, minden történet különbözik. Sokszor a külvilág számára teljesen láthatatlan, hogy a négy fal között mi történik. A szülők sok mindent megtanítanak nekünk, viszont sokszor láthatunk tőlük olyasmit, amit valójában nem szeretnének megtanítani nekünk. Mégis látjuk, eltanuljuk – a jót is, a rosszat is.

Mind egy jókora csomaggal indulunk otthonról, amiben vannak rossz és jó alapanyagok. Utunk során viszont eldönthetjük, mit cipelünk magunkkal, mit dobunk ki és mit teszünk bele a csomagunkba. Nyilván sokkal egyszerűbb egy csupa jó dolgokkal megtömött csomaggal elindulni, de ha nem így alakult, akkor sincs elveszve minden.

Csak akkor tudunk változtatni, ha elhisszük és elfogadjuk, hogy a kontroll a miénk. Nem lehetünk tehát dühösek életünk végéig, mert onnantól kezdve, hogy felismerjük a problémát, megoldást is kereshetünk rá. Ekkor már a mi felelősségünk, hogy elinduljunk abba az irányba, ahol újra tudjuk írni a forgatókönyvet, és a saját gyerekeinknek már tényleg át tudunk adni valami jobbat.

Tanuljunk meg felelősséget vállalni a saját tettünkért, de ne érezzünk késztetést arra, hogy a nyakunkba akasszuk a másét is. Választhatunk, hogy a szülőktől tanult minta alapján döntünk, vagy hajlandók vagyunk változtatni az életünk további kimenetelén.

Anyukám például nagyon erős személyiség, ráadásul makacs és nehezen ismeri be, ha hibázik. Ezek olyan tulajdonságok, amelyek mindig fájtak, ha összetűzésbe kerültem vele kamaszként. Úgy érzem, gyerekként nem tanultam meg kezelni azt, milyen, mikor nincs igazam.

Már akkor megfogadtam, hogy ezt a példát nem fogom követni, mert soha nem akarom, hogy a vitapartnerem úgy érezze magát, ahogy én éreztem akkor, mikor anyámmal veszekedtem.

Aztán nem is tűnt fel sokáig, hogy pont ugyanúgy reagálok nehéz helyzetekben, mint ő.

Sokszor mondták rám, hogy makacs vagyok, akaratos, és hangoztatták, hogy nekem sincs mindig igazam. Ilyenkor jellemzően fittyet hányva fordítottam hátat, hiszen úgy gondoltam, hogy ez nem így van.

Évekkel később, a férjem tartott görbe tükröt elém, amiben megláttam: pont úgy, mint édesanyám, makacs vagyok és nem vagyok képes beismerni, ha hibázom. Azóta mindennap próbálom magamban tudatosítani, hogy ez olykor valóban így van. Mikor összetűzésbe keveredek valakivel, erőmön felül igyekszem objektíven figyelni a történést, ahelyett, hogy kijelenteném, nekem van igazam, és kész. Még mindig nem érzem a teljes sikert, olykor felbugyogna belőlem a magam igaza, de már érzem, hogy ez nem jó. És érzem, hogy így a jó úton haladok.

A valóságban természetesen nem egyszerű hátrahagyni, amit kaptunk. Van, aki büszke arra ha olyan felnőtt lesz, mint valamelyik szülője, másnak pedig a legnagyobb félelme ugyanez. Felismerést, odafigyelést, rengeteg kitartást és rengeteg türelmet igényel. Manapság viszont nem kell egyedül szembeszállni ezekkel a problémákkal. Számos könyv, szakember van, aki generációs traumákkal foglalkozik, és nagy segítséget nyújthat adott esetben! Éljünk az ilyen lehetőségekkel, ha szükségünk van rá!

Ajánljuk még:

„Régen a mese volt a Google meg a mesterséges intelligencia” – interjú Nagy Luca meseterapeutával, önismereti mentorral

Ha a mesékre gondolunk, automatikusan a gyerekek jutnak eszünkbe, pedig a felnőtt élet nehézségei közepette is nagy segítséget nyújthatnak a történetek. Nagy Luca Múzeumi Mesék nevet viselő foglalkozássorozata a kiállítások világát ötvözi a meseterápiával. Vele beszélgettünk a programról, valamint önismeretről, kapcsolódásról és megküzdésről is.

 

Már követem az oldalt

X