Szép, görbe tükör a család: az zavar a gyerekemben leginkább, amit magamban sem szeretek

A biológiaórákon a fejünkbe verték ugyan az emberi test fejlődését, azonban senki sem mesélt arról, mi az, amit a testi hasonlóságon kívül elődeinktől, kért és olykor kéretlen ajándékként kapunk: az öröklött élményeinkről. Arról, hogy mindazt, amit nagyanyáink megéltek várandósságuk alatt, sejtszinten mindannyian magunkkal hordozzuk egész életünk során, mint egy belénk kódolt üzenetet. És arról, hogy az apáinkat ért stressz-hatások egészen a fogantatásunk pillanatáig úgynevezett traumás lenyomatot hagynak azon a picinyke sejten, amelynek az életünket köszönhetjük…

Pedig nem újdonság ez, inkább évszázados igazság. Egyben csoda, hisz az anyatermészetnek az a célja ezzel az örökletes üzenettel, hogy felkészítsen bennünket a földi lét minden olyan kihívására, amelyet elődeink egyszer már átéltek; legyen az akár pozitív, akár negatív tapasztalás. 

Ezért lehet az, hogy bizonyos – tudatalatti – reakcióinkat nem a mi saját élményeink határozzák meg, hanem azok az életesemények, amelyek a felmenőinkben évtizedekkel ezelőtt stressz-reakciót váltottak ki. Vannak közöttünk, akik egy életen át szenvednek páni félelemtől például a légvédelmi hangpróba idején, holott ha tudnák, hogy a nagymama hányszor menekült az óvóhelyre a bombázások alatt reszketve, gömbölyödő hasát takarva, világossá válna az ok, ami a háttérben áll. Mivel azonban szinte minden család őriz olyan történeteket és titkokat, amelyekről nem illik vagy éppen nem szabad beszélni – esetleg csak nem kellemes, ezért senki nem teszi –, sokszor nem derül fény arra, hogy egy-egy öröklött félelem, reakció hátterében mi állhat.  

Bennem is sok kérdés merült az utóbbi időben, így sokat forgattam Mark Wolynn Örökölt családminták című könyvét, válaszokat keresve a saját viselkedésem mozgatórugóira. Arra, hogy mi az, ami tudatos, tanult mozzanat, mi pedig a „hozott anyag”. Rá kellett ébrednem arra, hogy az olykor kapkodó, sürgető, és görcsösen jót akaró magatartásomban saját anyám replikájaként mindent egyszemélyben akarok megoldani. Úgy, ahogyan ő kényszerült erre sok évvel ezelőtt, mint egyedüli családfenntartó... itt a hozott minták szerepét érdemes felismerni: mellette felnőve egy olyan anya- és nőképet láttam, aki számára sok minden muszáj volt, a helyzeteket meg kellett oldani. Egyedül, ahogy ment.

Akaratlanul is, de átívódott sok-sok mozdulata a viselkedésembe, együtt azzal a bizonyítási kényszerrel, hogy megmutassam, akár a jég hátán is képes vagyok megélni. Időbe tellett, mire megtanultam, hogy ilyenkor egy pillanatra megálljak és kívülről szemlélve önmagamat

képes legyek azt mondani, köszönöm szépen, ez nem én vagyok, ez nem az én életem.

Ám mivel jómagam is anya vagyok, elkezdtem foglalkozni azzal, mi az, amit én adok tovább ugyanígy, kelletlenül a gyerekeimnek. Csak azért, mert velem vannak, mert látnak, és mert természetesnek vehetik azt, ahogyan én bizonyos helyzetekben működöm. Ami, természetesen, nem tökéletes.

Ahhoz, hogy meglássam, ami nem tetszik e téren, nem kellett sokáig töprengenem, elég volt csak csendben megállni és figyelni: rövid időn belül kirajzolódott előttem egy szép, görbe tükör, ami őszintén és kegyetlenül megmutatta a valóságot. Az idilli csend pedig döbbent csönddé dermedt, amikor a fiam szájából az én szavaimat hallottam vissza. Pontosan azokat, amelyeket én magamtól sem szeretek hallani…

Szóval rá kellett jönnöm, hogy vannak olyan mondatok és mozdulatok, amiket nem szívesen hallok és látok viszont tőlük.  Dolgok, amiket nem szeretnék nekik megtanítani, mégis ezen az úton járok, hogy megtanítsam nekik. A lista nem hosszú, de tanulságos.

Íme:

1. Nincs rögtön és mindjárt

A rögtön az 60 másodperc, a mindjárt az legalább 5 perc. Nálam. Megígérem, hogy mindjárt még egy mesét olvasok, hogy rögtön odamegyek megnézni a legújabb saját tervezésű lego-munkagépet, miközben fél kézzel zabkását kavarok vagy mosógépet programozok. Majd rádöbbenek, nem megy minden egyszerre, rögtön és mindjárt. Olyan tipikus szülői magatartás ez, ami híven tükrözi a mindennapjainkat. Közben benne van minden, amin változtatnunk kell(ene). Megtanítani, hogy nincs halogatás, időhúzás, oda nem figyelés. Helyette azonban van idő és figyelem egymásra.

Így aztán küzdök. Önmagammal, hogy NE tegyek üres rögtön és mindjárt kezdetű ígéreteket és NE fogadjak el ilyen kezdetű mondatokat tőlük, mert már megtanultam, ez nem a jó irány.

2. Csak semmi „Semmi!”

Aki azt mondja, hogy mindig jókedvű és nincsenek gondjai, az biztosan nem mond igazat. Aki pedig a kölyke „Mi a gond?” kérdésére nem mondta még azt, hogy „Semmi”, kétszeresen tódít. Én is mondom, pedig tudom, hogy nem járok el helyesen. Persze olykor nagyon nehéz őszintén, az ő gyermeki világuknak érthető és befogadható módon, adekvát válaszokat adni, mégis meg kell próbálni. Több okból is. Egyrészt, mert ki látott már olyan gyereket, akit le lehet rázni ennyivel? Másrészt pedig azért, mert mi szülők nagyon könnyen fel tudjuk kapni a vizet, amikor a „Mi volt a suliban?” kérdésünkre egy vállrándítás kíséretében érkezik ugyanez a válasz. Harmadrészt pedig: mert az őszinteség őszinteséget szül. Tehát csak semmi „semmi!”… Nem mondom én sem, és azon vagyok, hogy az ő szókincsükből is kikopjon.

3. Leszámolás a megfelelési kényszerrel

„Ha mindenkit boldoggá akarsz tenni, árulj fagyit” – a Halott Pénz mondatában minden benne van. Hányan vagyunk azok, akik mindenkinek meg akarunk felelni? És hány évig tart, mire rájövünk, hogy ez csak egy illúzió, egy ördögi kör? Nekem jó ideig tartott, mire rájöttem, hogy csapnivaló fagyiárus lennék. A felismerés azonban csak az első mérföldkő volt, mert magát a megfelelési kényszert a mai napig nem sikerült teljes egészében kigyomlálnom magamból.  Éppen ezért – rossz mintaként – adom is tovább a gyerekeimnek. Pedig ez az, amit a legkevésbé szeretnék…

Nyitókép: Jenna Hamra / Pexels