„Mindenkivel könnyebb, mint magammal” – Az önmegbocsátás kényes kihívás, de megéri benevezni rá

Pszicho

„Mindenkivel könnyebb, mint magammal” – Az önmegbocsátás kényes kihívás, de megéri benevezni rá

A megbocsátás nem megy egyik percről a másikra, és különösen nehéz lehet, ha saját magunkkal kell elnézőnek lenni. De erre is megvannak a módszerek.

A múltunk mi magunk vagyunk

Manapság divatos azt mondani egymásnak: „engedd el!”. A megbocsátás során elengedjük a múlt egy fájó, sértő, bántó pillanatát, eseményét – és ezt sokszor könnyebben tesszük meg akkor, ha másokról van szó. A velük való kapcsolatunk egy része – akár csak egyetlen szituáció – így leválik a közös történetünkről, és folytatjuk tovább onnan, ahol a kellemtelen helyzet előtt voltunk.

Magunkkal sokszor mégsem tudjuk ugyanezt megtenni, hogy miért, arról sokféle elmélet született. Egyes leírások szerint például személyünkről úgy gondolkodunk, mint ami egy múlt-jelen-jövő skálát nézve, teljes összeköttetésében alkot egy egységet. Vagyis én csak akkor vagyok én, ha részem minden múltbéli esemény, megélem a jelenemet és tartok a jövőm felé. Ha innen nézzük, máris érthetőbb, miért is olyan

nehéz kitörölni egy részletet a történetből: azzal el kell engednünk azt, akik abban a pillanatban voltunk.

El kell például engedünk azt, aki meggondolatlanul cselekedett, aki nem képviselte jól a határait és ezzel lehetetlen helyzetbe sorolta magát, aki megbántotta egy szerettét, és a többit... Ezek az énjeink nem feltétlenül olyanok, amire vágyunk, de akkor is a részeink, ezért nem könnyű lemondani róluk. Csakhogy ezer jel mutat arra: érdemes.

A megbocsátás – legyen szó másokról, vagy saját magunkról – több területen is előnyökkel jár. Kutatások kimutatták például, hogy azok, akik képesek az önmegbocsátásra, kevésbé szoronganak és ritkábban depressziósak. Helyette viszont jobb a koncentrációs képességük, sikeresebbek és termelékenyebbek a munkájukban. Az önmarcangoló gondolatok biológiai szinten is visszahatnak a testünkre, nem meglepő tehát, hogy a fizikai egészségre is pozitívan hat az önmegbocsátás: kevesebb fájdalom, kiegyensúlyozottabb koleszterinszint és vérnyomás jellemzi az önmaguknak megbocsátókat a vizsgálatok szerint.

Szerencsére ma már azt is tudjuk, hogyan bocsássunk meg magunknak – legalábbis a kutatók ebben is igyekeznek segítő kezet nyújtani. 

Első lépés: a beismerés

Pszichológusként osztom azt a nézetet, hogy a gyógyuláshoz vezető út első lépése a probléma felismerése. Ugyanezen elv mentén az önmagunknak is csak akkor tudunk megbocsátani, ha képesek vagyunk beismerni hibáinkat. Az uralkodó alapelv, miszerint a hibázás büntetést von maga után (ahogy azt már az óvodában is megtanulhattuk), nem könnyíti meg ezt a feladatot.

Beismerés helyett az első reakció gyakran, hogy megpróbáljuk kimagyarázni magunkat, vagy másra hárítani a felelősséget. Amikor legközelebb ezen kapod magad, állj meg egy percre és próbáld inkább azt megkeresni, mit tanulhatsz az adott helyzetből! Gyakorold, milyen kimondani, hogy „tévedtem”, „hibáztam”, és tekints ezekre a szituációkra úgy, mint fejlődési lehetőségek!

Érdemes azt is látni, hogy aki sosem hibázik, elképzelhető, hogy leginkább egy rutinokkal teli, kiszámítható, megszokott menetrend szerinti életet él. (És minden törvényszerűség szerint még abban is meg-megbicsaklik, mert ilyenek vagyunk mi, emberek.) A hibázási lehetőségek, de azokkal együtt az izgalmak, új élmények is a komfortzónán túl vannak.

Bűntudat, szégyen és jóvátétel

Tipikus érzések ezek, amik a beismerést követik. Bár megélni őket nem kifejezetten kellemes, a jó hír, hogy teljesen normális! Ez jelzi, hogy az értékrended nem az, amit az adott helyzet vagy cselekedet mutatna rólad. Nem mindegy persze, hogy milyen mértékben hatnak rád a negatív érzések és mennyi ideig maradnak fenn. Ha már esetleg befolyásolják a mindennapi működésedet, például olyan hangosak ezek a gondolatok, hogy a munkádat sem tudod megfelelően végezni tőlük, érdemes segítséget kérni! Ha nem erről van szó, akkor viszont érdemes közelebb engedni magadhoz ezeket az érzéseket. Gondold át, mi vezetett a helyzethez, amiben hibáztál és hogyan fogod tudni elkerülni, hogy a jövőben ismét ilyen szituációba kerülj.

Sokszor a jóvátétel is elengedhetetlen: ahhoz, hogy meg tudj bocsátani magadnak, lehet, hogy ki kell fejezned bocsánatodat azok felé, akiket megbántottál.

A megbocsátás: döntés

Megbocsátani valakinek – és így saját magunknak is – egy döntés. Ilyenkor ugyanis elhatározzuk, hogy megszabadulunk mindazoktól a negatív érzésektől, amiket hordozunk, és felhagyunk azzal is, hogy megtorlási, bosszúállási lehetőségeket keressünk. Ez szintén magunkra vonatkoztatható.

Az önbüntetés, a saját magunkkal szemben megjelenő fokozott kritikusság gyakori.

De ne feledjük, azzal, hogy a megbocsátás mellett döntünk, nem hunyunk szemet a történtek felett. Elfogadjuk, megbékélünk vele és igyekszünk a múlton való rágódás helyett a jövő felé fordulni.

Pozitív kijelentések

A megbocsátás folyamatában hasznos segítséget nyújthat néhány olyat mondat, amit saját magadnak mondhatsz, amikor felmerül az önmegbocsátás lehetősége. Ezek a negatív, leminősítő gondolatoktól a pozitívabb, előremutató változatok felé visznek, és talán segítenek, hogy rákapj az önmegbocsátásra.

Íme, néhány példa:

  • Előfordul, hogy hibázom, de tudok belőle tanulni.
  • Megbocsátok magamnak, elfogadom, hogy én is hibázom, mint mindenki más.
  • Én is megérdemlem a megbocsátást.
  • Hibáztam és tanultam belőle. Legközelebb már tudom, hogyan kerülhetem el ezt a rossz érzést, kellemetlen helyzetet.
  • Nem egy hiba dönti el, hogy milyen ember vagyok.

Fontos ugyanakkor az is, hogy sok jóra nem vezet, ha az önmegbocsátás önfelmentésként szolgál. Ideális esetben ahhoz, hogy személyiségünk fejlődni tudjon, némi – olykor fájdalommal járó – munkát el kell végezni. Vagyis meg kell élnünk a szégyent, a bűntudatot, a hiba nyomán maradt feszítést, mielőtt valóban megbocsátunk: ez jelzi azt, hogy ép, önmagát komolyan vevő, maga felé elvárásokkal forduló emberek vagyunk. És ez egy jó cél.

 
X
Már követem az oldalt