Hogyan manipulálható reklámokkal az emberi elme? Egy elképesztő kísérletről

Van egy videó, ami még a leggyakorlottabb rejtély-szakértőket is leplezhetetlen fejvakarásra készteti, pedig csak azt mutatja meg, milyen könnyen is manipulálható az emberi elme. Derren Brown kísérlete a szubliminiális üzenetekről rántja le a leplet, ezek olyan ingerek, amelyeket akkor is észlelünk, ha annyira rövid ideig történnek, hogy el sem jutnak a tudatunkig. Például ha egy film gyorsan pergő képkockái közé becsempészünk egy olyat, amin egy ínycsiklandó pizza gőzölög, akkor azt a szemünk meg sem látja, de lehet, két perc múlva máris leadjuk a rendelést. 

Reklámokkal bombázták őket, és nem is tudtak róla 

Persze, nem kell aggódnunk, mert ilyen bevágott képkocka nem fordulhat elő – ma már. Ám nem volt ez mindig így: 1957-ben James Vicary piackutató azt állította, hogy ha a mozivásznon különféle reklámüzeneteket villant fel, akkor azzal az embereket vásárlásra tudja bírni. Ezeket a felvillanó üzeneteket a néző nem veszi észre, nem látja meg, de az agya érzékeli a feliratot: „Egyél popcornt! Vegyél kólát!”. Kísérletének – később megkérdőjelezett – eredménye, hogy

a büfé forgalma 57 százalékkal megnőtt abban a moziban, ahol ezt kipróbálta.

Ugyanebben az évben jelent meg Vance Packard Rejtett rábeszélők című könyve, amelyben pellengérre állítja a szubliminális üzeneteket, és félelmeit fejezi ki azzal kapcsolatban, milyen hatással is vannak az elménkre. A kísérlet és a könyv eredményeképpen a figyelem középpontjába kerültek a villanásnyi üzenetek és közfelháborodáshoz vezetett a valóban etikátlan gyakorlat.

A rafináltabb megoldás: a PWA 

Orvosolandó a teljesen érthető felháborodást, egy ENSZ-jelentés készült, amely az emberi jogok megsértésének bélyegezte az ilyen típusú reklámozást, és ma már tiltott úgy befolyásolni embereket, hogy azt nem észlelik.

De mi van azokkal a reklámokkal, amelyek nem rejtettek, tehát látjuk, halljuk őket, mégsem vesszük őket észre, mégsem vagyunk a tudatában annak, hogy elérnek minket? Ha voltaképp etikusan kapjuk az ingereket, mégis manipulációnak van kitéve az elménk? Ezt a jellegű befolyásolást nevezik PWA-nak (Perception Without Awareness), ami annyit tesz:

nem tudatos észlelés.

A PWA ugyanis egyáltalán nem láthatatlan az érzékeink számára, csak épp fel sem tűnik. Erre Derren Brown azt a példát hozza fel, amikor azért kezdünk el fütyörészni egy dallamot, mert az utcán korábban valaki elment mellettünk, aki ugyanezt dúdolta. Ám ennél összetettebb manipuláció is elérhető ilyen, pillanatok alatt lejátszódó ingerekkel. Ennek bemutatására Derren egy nagyon érdekes kísérletet végzett.

Lezárt boríték

Megkeresett két reklámszövegírót, és felkérte őket egy munkára. Taxit küldött értük, hogy menjenek el hozzá a megbeszélésre, a videón végikövethetjük az autóutat, halljuk a két reklámszövegíró beszélgetését, akik várakozva néznek az új munka elé. Amikor megérkeznek, Derren azt mondja nekik, egy új céget akar alapítani, ami elég bizarr tematikájú: elhunyt állatok kitömésével foglalkozik, és ezt szeretné reklámozni. A feladat egy reklámplakát készítése, ki kell találniuk, mi legyen a cég neve és szlogenje, továbbá meg kell alkotniuk az emblémát, a képi világot is. Mielőtt azonban magukra hagyja őket a munkával,

egy lezárt borítékot helyez az asztalra.

Ezután a rejtett kamera segítségével a reklámszakemberek ötletelését látjuk: egymás gondolatait építve mondanak neveket, szlogeneket, képi megjelenítéseket. Van, amit jónak találnak, mást pedig elvetnek. Végül kialakul a plakátterv: Állatok mennyországa a név, két angyalszárnnyal, íves kapuval. A kép egy hárfázó medve, a szlogen pedig „A legjobb hely, ahová a halott állatok kerülnek”. Amikor elkészülnek, Derren is visszatér, előveszi a lezárt borítékot, amelyben ő helyezte el a saját ötletét. A név: Állatkák mennyországa, két angyalszárnnyal, íves kapuval. A kép egy hárfázó medve. A szlogen: Ahova a legjobb állatok mennek”. Kísérteties, ugye? De hát hogyan csinálta?

Ha van kedved ezen törni a fejed, mielőtt megtudnád a megoldást, akkor olvasd el újra a „Lezárt borítékok” című bekezdést.

Van benne egy mondat, ami segíthet kitalálni. 

Tervezett ingerek

A megoldás pedig a következő: a reklámszövegírókért Derren nem véletlenül küldött taxit. Úgy szervezte meg az irodáig vezető utat, hogy előre meghatározott ingerekkel találkozzanak. Ezeket csak egy villanásra látták, mégis befészkelték magukat az elméjükbe, és a későbbi ötletelés során előbukkantak. Az ingerek ezek voltak: a taxi előtti épület falára egy hárfázó medvét ábrázoló rajzot ragasztottak. Az autó elhaladt az állatkert íves kapuja előtt. Beszerveztek egy csoportot, amelyik átment a taxi előtt a zebrán, a pólójukon az íves kapu rajzával. Elhajtottak egy kirakat előtt is, ahol az „Ahová a legjobb állatok mennek” felirat volt kiragasztva. Néhány méter múlva az épületsarkon egy reklámtábla állt, rajta az angyalszárnyas „Állatkák mennyországa” emblémával. Egy újabb kirakatban egy hatalmas hárfa volt kirakva. Végül amikor beléptek az irodaházba, a forgóajtón egy ember haladt el mellettük, kezében nagy mappával, a mappa fedőlapján pedig a hárfázó medvével.

Vajon ki gondolja azt, amit gondolunk?

A két reklámszövegíró tehát úgy érkezett meg a megbeszélésre, hogy fejükben volt a hárfa, a medve, a szlogen, a név és a kapu képe. Látták többször is ezeket az elemeket az út során, de nem figyeltek fel rájuk, habár hatottak az elméjükre. Azok az ötletek, amelyek az irodában elhangzottak, tulajdonképpen nem is a saját gondolataik voltak: abból építkeztek öntudatlanul, amelyeket Derren szándékosan rakott a fejükbe. Nem kell tehát etikátlan, láthatatlan reklám ahhoz, hogy ne legyünk tudatában a befolyásolásnak. Egy filmben az asztalra helyezett üdítőmárkáról ordít a szponzoráció, de vajon hány olyan inger ér bennünket, amely nem ilyen nyilvánvaló reklám? És

gondolatainknak hány százaléka tényleg a sajátunk? 

Talán valóban óriási jelentősége lenne mindennapjainkban a csendnek. Leülni néhány percre, lehunyni a szemünket, kizárni minden ingert, legyen az látható vagy villanásnyi: így meghallhatjuk önmagunk hangját, valódi énünket.