„Hat hónapot jósolt nekem az orvos, ennek huszonöt éve”– 10 ismeret, amit e tapasztalatnak köszönhetek

Louise L. Hay 1926-ban született az Egyesült Államokban és nagyon sokáig semmi nem utalt arra, hogy emberek millióinak változtathatja meg az életét. Sőt, olyan szörnyű gyermek- és fiatalkora volt, hogy az ismerősök talán egy lyukas garast sem adtak volna azért, hogy valaha is viszi valamire. Apró gyermekkorában mostohaapa nevelte, akitől sok verést kapott. Alig ötévesen egy idősebb szomszéd megerőszakolta. 15 évesen megszökött otthonról, majd 16 évesen teherbe esett, a kislányt megszülte, majd örökbe adta. Erről az időszakról az Éld az életed című könyvében azt írta, hogy nem érezte magát elég erősnek egy gyermek felneveléséhez, de szerető szülőket keresett számára. Neki magának viszont nem maradt más, mint a veszteség, a lelkifurdalás és a szégyen.

A következő években annyira csekély volt az önértékelése, hogy csupa megalázó kapcsolatba bonyolódott. Aztán egy szerencsés fordulattal modell lett belőle, megismerkedett egy angol úriemberrel, aki feleségül vette. Bejárták a világot, s közben szép lassan, tudatos munkával erősítette az önbizalmát. Aztán tizennégy év házasság után elváltak. Ekkor ismét összeomlott.

Négy évvel később méhnyakrákot diagnosztizáltak nála. Itt kezdődött igazán az a belső munka, amellyel elmondása szerint orvosi beavatkozás nélkül sikerült meggyógyítania magát, miután szembenézett gyerekkori traumáival. Gyógyító módszerei között szerepelt a megbocsátás, az öngyűlölet helyett pozitív énkép kialakítása. 1976-ban írta meg első könyvét Gyógyítsd meg az életed címmel, amelyben meg akarta osztani tapasztalatait másokkal is. A 80-as években AIDS-ben szenvedő férfiaknak tartott csoportokat, így indult meg hihetetlen sikersorozata. Mára az Éld az életed című könyve 40 millió példányban jelent meg világszerte. Pályája során számos más könyvet jegyzett, kiadót alapított, rendezvényeket szervezett, rádióadót működtetett, jótékonysági alapítványokat finanszírozott. 2017-ben, kilencvenéves korában hunyt el.

Millióknak mutatott utat, és módszert ahhoz, hogy megváltoztassák az életüket.

Persze a kritikák sem kerülték el. A szakmai és a laikus közösség egy része mantráit leegyszerűsítőnek, egyesek egyenesen ártalmasnak tartják. Kritikusainak fő gondolata, hogy Hay túl nagy nyomást helyez a beteg, gonddal terhelt emberekre, mikor azt mondja, rajtuk, hozzáállásukon (is) múlik a gyógyulásuk. Mások – tegyük hozzá: joggal – nehezményezték, hogy Hay az orvostudományt és a spiritualitást illetve a pszichológia tudományát mintegy szembeállítja, mikor az önismeretet, a lelki gócok feloldását az orvosi kezelések helyett, és nem mellettük vetette be.

Én magam kritikusairól, sőt Hay személyéről sem sokat tudtam, mikor kihúzott a gödör aljáról. Oda úgy kerültem, hogy a harmincéves születésnapomon felhívott az orvos, hogy van egy kis gubanc az aktuális szűrővizsgálatom eredményével, menjek vissza. Így tettem, vizsgálat vizsgálatot követett, és néhány nappal később a kórházban ültem fiatal feleségként, oldalamon a férjemmel, aki egyre erősebben szorította a kezemet. Szinte már eltörte. A doktor pedig csak mondta egymás után a híreket, meg hogy hétfőn várnak az onkológián, lesz egy kis sugárkezelés, aztán műtét, majd kemo, ha kell.  Azt sem tudtam, hol vagyok, mit mondjak, merre nézzek.

„Lehet még gyerekem?” – kérdeztem bambán.
„Minek, úgyse tudná felnevelni” – hangzott a válasz.

Búvárharangban éreztem magam: egyik percről a másikra mindent új nézőpontból láttam és hallottam. A világűr végtelen magányát éreztem. Rettegtem.

Mindig is nagyon racionálisan gondolkodtam, így természetes volt, hogy az orvosi utasításokat követtem, és igyekeztem minden javaslatnak eleget tenni. Ezzel párhuzamosan a magam számára is meglepő módon egyre inkább vonzott az önismeret, a pszichológia. Tréningekre és különböző csoportokba jártam, ezek egyikén ajánlották Louise L. Hay könyvét. A rongyosra olvasott kötet most, hogy ezt a cikket írom, itt van előttem. És ma is meghatódom, ha arra gondolok, hogy már egy második születésnapom is van.

Hat hónapot jósolt nekem az orvos, ennek huszonöt éve.

Nem mondom, hogy ez Hay könyvének köszönhető, de az biztos, hogy jókor találtak meg a sorai, és egy nagyon fontos utazásra elindítottak, amelynek eredményeképpen mára igyekszem az életemet bölcsebben, mélyebben élni, a maga teljességében - olyannak elfogadva, amilyen. Akkor is, ha ez piszok nehéz.

 10 dolog, amit megtanultam

1. A testi betegségek olykor tényleg a lelki bajok kivetülései

Amikor megtudtam, hogy beteg vagyok, az életem egyáltalán nem volt rendben. Olyan kapcsolatban éltem, amiben nem tudtam kiteljesedni. Nem olyan munkám volt, amiről gyermekként álmodoztam. Pénzt kerestem, morzsolgattam a hétköznapokat, de nem találtam valódi örömöt. Nem örültem a pillanatnak, az élet apró örömeinek, folyamatosan csak az kattogott a fejemben, hogy valami nagyon nem jó. Amint be mertem vallani magamnak, hogy másra vágyom, és elkezdtem megkeresni a jót, nemcsak a környezetem változott meg, hanem én magam is. Mára elhiszem, hogy az a betegség nem véletlenül jött akkor, amikor, és hálás vagyok, hogy időben észbe kaptam akkor, és esélyt kaptam az újrakezdésre.

2. Muszáj volt elengedni dolgokat ahhoz, hogy gyógyulni kezdjek 

Louise L. Hay úgy véli, a betegségek negatív érzelmi beállítódásból következnek, és a rák kialakulását elősegíti az elfojtott neheztelés. Ahogy megvizsgáltam az érzéseimet, bizony rá kellett jönnöm, hogy sok-sok neheztelés van bennem. Lényegében másokat okoltam az életem alakulásáért.

Hagytam, hogy mások vélt vagy valós elvárásai irányítsanak, ahelyett, hogy a kezembe vettem volna a gyeplőt.

Amikor megváltoztattam a hozzáállásomat, a magánéletemet, egyszerre minden elkezdett helyreállni bennem és körülöttem. Nem hiszem ma sem, hogy az összes betegség a negatív érzelmekhez köthető, ehhez túl racionális vagyok. De abban biztos vagyok, hogy a test és a lélek ezer olyan szálon kötődik, és ezt a hálót még nem ismerjük teljességében. 

3. Ha nem szeretem az életem, nekem kell változtatni 

Louise azt mondja az Éld az életed című könyvében, hogy ha nem szereted a munkádat, akkor változtass, de gondolj szeretettel arra, ami a jelenlegi feladatod, hiszen ez is egy állomás az életutadon. Közben pedig állj készen egy új, számodra ideális állás betöltésére. Én is szerettem a korábbi munkámat, de készen álltam a váltásra, változásra. Ennek a döntésemnek köszönhetem, hogy televíziós újságíró, újságíró lettem, és a kommunikáció területén megtaláltam álmaim hivatását. Ehhez viszont muszáj volt váltani.

4. Amire túl sokat figyelek, növekedni kezd

Azok a dolgok, amelyek körül a gondolataim állandóan forognak, egyre erősebbek lesznek. Vagyis amire fókuszálunk, az növekedni fog. Ha állandóan azon jár az eszünk, hogy semmi sem sikerül, mindenben kudarcot vallunk, és elkerül a siker, akkor elképzelhető, hogy úgy is lesz. Már csak azért is – és ezt a pszichológia tudománya is igazolta –, mert amire figyelünk, azt látjuk meg. Mindennap történnek jó és rossz dolgok, csak rajtunk áll, melyeket vesszük észre, és melyeknek hagyjuk, hogy meghatározzák a kedvünket.

5. A szülők iránti neheztelést el kell engedni (ha nagyon nehéz is)

Sokak életét végigkíséri az az érzés, hogy felnőttként azért nem tudnak elég sikeresek lenni, mert a szüleik sokszor szidták őket, azt mondták, hogy nem elég jók. Louise erről azt mondja, hogy jó, ha meg tudunk bocsátani a szüleinknek, hiszen – ahogy ő fogalmaz – valamennyien áldozatok áldozatai vagyunk. Ez alatt azt érti, hogy a szülők minden tőlük telhetőt megtettek, még ha ez néha kevés is volt. Tehát a jó szándékot nem vonja kétségbe. Mindenképpen szerencsés, ha nem hordozzuk magunkban a megbántottságot, neheztelést, mert az csak a mi életünket keseríti meg. Számomra nagy élmény volt felismerni, hogy a szüleim is otthonról „hozott anyaggal” dolgoznak, és ha látom az ő hátizsákjaikat, már értem, miért azt adták nekem útravalóul, amit. Így könnyebb letenni, átpakolni a saját csomagom.

6. Mindent, amit adunk, visszakapunk

Louise azt vallja, hogy mindent visszakapunk, amit másnak adunk, legyen szó akár kedvességről, akár gonoszkodásról. Ugyanezt mondja a pénzről is. Az ő szavaival: minden kiadott forintom a világot gazdagítja és megsokszorozódva tér vissza hozzám. Ha ebben a szellemiségben gondolkodunk, érdemes fontolóra venni másoknak szánt szavainkat, cselekedeteinket, hiszen lehet, hogy visszaszállnak ránk. Nemcsak a jó, a rossz is. Én szívesen kísérletezem ezzel, semmit sem veszítek vele, de annál többet nyerhetek. 

7. Ha elutasítod a változást, magát az életet utasítod el

Már Herakleitosz ókori görög filozófus is azt vallotta, hogy semmi sem állandó, csak maga a változás. Ha erről nem veszünk tudomást, beleragadunk egy múltbeli állapotba, sértettségbe, fájdalomba. Sokan úgy tartják, hogy az állandóság egyfajta értékrend, ami becsületességet is jelent. Pedig néha érdemes felismerni a változás szükségességét és a körülményeknek megfelelően rugalmasan változtatni.

8. Ha már elhatároztad, változtass

Ez a gondolat az előző folytatása. Ha elfogadtuk a változás szükségességét, az nem jelenti azt, hogy elindulunk az úton. Nemcsak a döntés, a cselekvés is fontos. Érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyire szívesen változnánk meg. Ez egyfajta belső munka, amiben fontos, hogy feladjuk a régi elképzeléseinket; nem azért, mert rosszak voltak, hanem mert idejétmúlttá váltak. 

9. Meg kell ismerni a bennünk élő gyermeket

Ha alaposan megvizsgáljuk felnőttkori cselekedeteinket, könnyen észrevehetjük, hogy legtöbbször gyermekkorból hozott berögződéseink irányítanak minket. Ha például azt hallottuk a családban, hogy sok pénzt csak tisztességtelenül lehet keresni, akkor lehet, hogy két munkalehetőség közül ösztönösen azt választjuk, amelyik kevesebbet fizet, nehogy tisztességtelenné váljunk. Az ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal jó lehetőségektől foszthatjuk meg magunkat. Minél több önismeretre teszünk szert, annál kevesebb zsákutcába navigáljuk bele magunkat – de a fejlődési lehetőség örökre megmarad!

10. Fogadd el magad, úgy, ahogy vagy

Az önelfogadás kemény lecke, és ugyancsak végeláthatatlan munkát ad. Elfogadni, szeretni, elismerni magunkat egyáltalán nem egyszerű. Sokkal hamarabb kezdjük el magunkat kritizálni, semmint hogy valami elismerőt mondjunk magunkra. Ha valaki bókol, mondjuk megdicséri a hajunkat vagy a ruhánkat, szinte azonnal elkezdünk mentegetőzni, hogy jaj dehogy, nem is voltam fodrásznál, vagy éppen hogy régi gönc van rajtunk. Mondunk mi bármit, csak vessünk véget a dicsérgetésnek. Pedig élvezhetnénk is, hogy elismernek! Ha pedig elég bátrak vagyunk, nézzünk szembe a tükörképünkkel, és próbáljunk neki valami kedveset mondani. Ha valaki azt gondolja, hogy ez egyszerű, azért csak próbálja ki! Meg az is, aki bizonytalan – mindenképpen jó lecke lesz!