Érzelmek iskolája, avagy a kedvesség határai: te mikortól (nem) vagy kedves?

Sok kérdés kavargott bennem, és a válaszok elvezettek egy egészségesebb önismerethez. Kíváncsi voltam arra, miért olyan fontos, hogy kedves legyek gyakorlatilag mindenkihez. Azokhoz is, akik soha, semmilyen helyzetben nem kedvesek velem. Miért érzem kihívásnak az olyan emberek meghódítását, akik sose mosolyognak rám? Sose mosolyognak senkire?

Miért kell, hogy azt érezzem, átléptem náluk végre egy határt. Célt értem! Hogy aztán mit kezdek azzal a határátlépéssel, magam se tudtam. Nem is érdekelt a folytatás. Csak az a felvillanó mosoly kellett, a visszaigazolás, hogy áttörtem egy falat. Mert addig nem volt nyugodt a lelkem, ott volt bennem a feszültség, amíg az a más nem engedett görcsösségéből.

Régen azt hittem, hogy ez jó nekem. Tényleg sportot űztem ebből, gyakran hallottam vissza, hogy igen, tudjátok, az a csaj, aki mindenkit mosolyra bír, majd ő megoldja. Majd ő odamegy, kérdez, elintéz. Kedvesen, belátásra és együttműködésre bírva bárkit, hiszen ez lénye legfőbb vonzereje. A kedvesség. Az együttműködés. A közös megoldáskeresés.

Ma se vagyok kevésbé kedves, de nem akarok már mindenkivel kedves lenni. És megválogatom azt is, hogy számomra kitől fontos egy-egy kedves visszajelzés. Ma már ismerem, és ki is jelölöm a határaimat, miközben másokét is tiszteletben tartom. Aki nem mosolyog, az nem mosolyog. Az az ő határa, nem akarom átlépni. Minek tenném? Mit bizonyítanék azzal, és kinek?

Akkoriban nem éreztem ezt soknak, de ma már azt is tudom, mennyi energia szivárgott el ezekkel a játszmákkal. A fókusztalansággal, a határtalansággal. Azzal a törekvéssel, hogy

mindenki, bárki szeressen és fogadjon el és legyen a pajtásom.

Mert ha ez nem történt meg, akkor veszélyben éreztem magam. A kedvesség és a mosoly volt a kulcs az érzelmi biztonság viszonylagos megteremtéséhez. Meg az áradás. Meg a válaszkészség.

Néha akár az önfeladásig, saját érdekeimmel szemben, azok sérelmére is kedves maradtam, adakozó és segítőkész.

Gyerekkoromban a nevelőszüleimnek volt egy rokona. Mogorva, magának való ember, aki sose nézett jó szemmel rám. Emlékszem, mennyire féltem tőle. Folyton veszélyt szimatoltam, ha a közelemben volt, pedig nem bántott igazán sose, csak nem volt egy jó szava hozzám.

Egyetlen alkalommal mordult rám gorombán, de az nekem elég volt egy életre, hogy attól kezdve kerüljem őt. Pedig addig kerestem a kedvét. Szerettem volna valahogy elérni, hogy kedvesebben bánjon velem. Mint egy macska, aki folyton az emberek bokája körül tekereg egy simogatásért. Mert az a simogatás a záloga annak, hogy benn maradhat a házban. Nem rúgnak bele, nem zavarják el.

Ő elzavart.

Ha ma rá gondolok, nincs bennem harag. A határait szigorúan őrző, egyszerű kis ember volt, aki semmit sem értett az én lelki vívódásaimból. Neki csak egy láb alatt lévő gyerek voltam, talán a macskánál is kevesebb. Útban voltam, rám mordult. Ne tekeregjek a bokája körül.

Abból azt tanultam meg akkor, hogy nem vagyok elég jó. Nem azt, hogy ő volt kevés egy traumákon átesett gyerekkel való kommunikációhoz, hogy ő működött alul. Rangon aluli voltam én mindenhogy akkoriban, mindenkinél kevesebb. A kedvesség volt az egyetlen mentsváram, eszközöm, fegyverem.

Megtanultam hát bánni azzal, tudatosan vagy tudattalanul, de láttam, hogy többé-kevésbé működik. Gyakoroltam hát nagy buzgalommal a kedvességet. És higgyétek el, tényleg működött. Nagy konfliktusokat is megszelídítettem kedvességgel. És önmagában nincs a kedvességgel baj. Sőt, a lehető legjobb út ember és ember között. De csak akkor, ha abban a kapcsolatban a két fél egyenlő erővel bír. Ha nincs dominancia. Ha egyenlőek az esélyek.

Mert ha nem, a kedvesség a visszájára fordulhat, és még alacsonyabbra löki az önbecsülést, mint volt.

Szóval tegyétek fel magatoknak a kérdést, ha úgy érzitek, vagy gyakran kaptok visszajelzést arról, hogy sokszor vagytok nagyon kedvesek, hogy vajon hol húzódnak a határaitok. Mert lehet, hogy nem is találjátok majd azokat.

És akkor talán elindultok egy olyan úton, ahol azt tanuljátok meg, hogyan legyetek mindenekelőtt önmagatokhoz kedvesek.