„Előbb ültem volna krokodilok közé, mint hogy besétáljak a szórakozóhelyre” – a szociális szorongás több, mint félénkség!

Mi az a szociális szorongás?

A mentális betegségek nagykönyve szerint a szociális szorongás vagy szociális fóbia diagnosztizálásához elengedhetetlen, hogy az érintett félelmet vagy szorongást éljen át olyan helyzetekben, amikor más emberek figyelmének lehet kitéve. Ha most rögtön az jutott eszünkbe, hogy a szociális szorongással élő egyén nem fog előadást tartani vagy fellépni mások előtt, akkor jó helyen tapogatózunk, vannak azonban ennél sokkal hétköznapibb helyzetek is, amelyek egy érintett számára nagy kihívást jelentenek. Nehézsége lehet azzal, hogy mások előtt egyen vagy igyon, ez pedig például egy iskolában vagy munkahelyen eltöltött nap esetén akár az egészségére is káros hatással lehet. De már önmagában a másokkal való kapcsolatteremtés, beszélgetés is fokozhatja az érintettek szorongását. Félnek, hogy „valami hülyeséget mondanak vagy csinálnak”, esetleg „mások észreveszik rajtuk, hogy szoronganak, és ezért kinevetik, kicsúfolják őket”. Ezek olyan klasszikus mondatok, amiket egy szociális szorongással élőtől könnyen hallhatunk. Mindez oda vezet, hogy az érintettek elkezdik kerülni a társas helyzeteket vagy számítanak rá, hogy erős szorongással kell jelen lenniük bennük.

Ne keverjük össze ezt a jelenséget azzal, hogy izgulunk egy-egy komolyabb megmérettetés, fellépés vagy valamilyen találkozó előtt, hiszen olyankor teljesen helyénvaló lehet bizonyos mértékű szorongás. A szociális szorongásnál viszont az átélt félelem aránytalanul nagymértékű a helyzethez képest, sokkal erősebben jelentkezik, ráadásul minden társas szituációra kiterjed hosszabb időn (legalább fél éven) át.

Bár a nehézség jellemzően tizenéves korban kezdődik, azért a gyerekeket sem feltétlenül kerüli el, náluk a tünetek sokszor szüleikbe való kapaszkodásban, sírásban, szótlanságban (akár a teljes némaságban) vagy dührohamokban is megnyilvánulhatnak.

Miért lesz valaki szociálisan szorongó?

A tudomány mai állása szerint nem állapítható meg egyértelműen, hogy mi áll a szociális szorongás hátterében, ugyanakkor a gyermekkorban átélt traumák szerepét már egyértelműen azonosították. Feltehetően van némi genetikai háttere is, mert családi halmozódást mutat: 2-6-szorosan

nagyobb a valószínűsége a szociális szorongás megjelenésének akkor, ha a családban, a közeli vérrokonok szintjén már van valaki, aki érintett benne.

Nem árt, ha ismerjük a jelenséget, ugyanis tanulmányok szerint Amerika nagykorú népességének 7 százaléka a szociális szorongással élők közé tartozik!

A szociális szorongás tünetei

A szociális szorongással élők társas helyzetekben gyakran tapasztalják a szorongás általános tüneteit: remegést, verejtékezést, heves szívdobogást, hányingert. Ha pedig ezek nem is jelennek meg, a tőlük való félelem ott van: mi van, ha elpirulok, ha remegni kezd a hangom, valaki meglátja, hogy izzadok? Ettől a megítéléstől, „lebukástól” való félelem a szociálisan szorongókban rendkívül erős, akár bénító erejű is lehet. Arra vágynak, hogy minél hamarabb kivonulhassanak a helyzetből, gyakran igyekeznek minél inkább láthatatlanok maradni, kerülik a szemkontaktust.

A nehézségek gyakran nem érintik az élet minden területét. Van, akinek egyik tevékenység a nehezebb, mások számára pedig más szituációk szorongásfokozó hatásúak. Ettől függetlenül mindegyik esetben állhat a háttérben szociális szorongás.

Egy szociális szorongó élményei

„Sok élethelyzet van, amiben nagyon nehéz, olyan apróságok, amin gyakran meglepődnek azok, akiknek nincsenek ilyen gondjaik. Például az, hogy a boltban segítséget kérjek egy eladótól, ha nem találok valamit, az elképzelhetetlen. Nem szívesen kérek a húspultból vagy csemegepultból sem ételt, inkább vákuumfóliázott dolgokat veszek, még ha drágább is, hogy ne kelljen kitenni magam ennek az élménynek. Mindezt persze megenni, na azt csak otthon tudom, egyedül. Az, hogy mások előtt egyek, nagyon szorongató, már elképzelni is rossz érzés. Ez mondjuk elég nagy hátrány, mert, ha el is jutnék egy randi gondolatáig valakivel (ami szintén nem könnyű), nem sokáig lehet halogatni, hogy valamilyen evős-ivós program napirendre kerüljön. Nem könnyebb az sem, hogy egy közösségi mosdót használjak. Ha el is jutnék oda, hogy muszáj elmennem pisilni, legtöbbször nem sikerül, valamilyen gát van erre vonatkozóan bennem. Emlékszem, kamaszkoromban mennyit küzdöttem, hogy el tudjak menni egy buliba. Sokszor éreztem rá vágyat, de a szorongásom rendszerint erősebbnek bizonyult. Még ha tudtam is, hogy vannak ott olyan emberek, akik társaságában már jól tudom érezni magam, az, hogy belépjek egy emberekkel teli helyiségbe elképzelhetetlen volt. Előbb ültem volna le néhány krokodil közé, mint hogy besétáljak a szórakozóhelyre. A gondolat, hogy mások engem figyelnek, olyan félelmeket szült bennem, ami képtelenné tett bármire is. Csak azon kattogtam, hogy biztosan rosszul vagyok felöltözve, meg fogok botlani, a hajam is rosszul áll, mit csináljak a kezeimmel, csak itt lógnak, tuti, be fogom égetni magam valamivel.

A szorongásom a pályaválasztást sem könnyítette meg, nem igazán jöhet szóba semmi olyan, ahol ügyfelekkel kell dolgozni, ismeretlenekkel kell telefonálni, így

leginkább csak az informatika maradt, mert a számítógép nem legalább nem okoz önmagában is félelmet.

De azért az egyetem így sem volt egy sétagalopp, kifejezetten sok olyan helyzet volt, amikor mégis csak meg kellett nyilvánulni mások előtt. Az azt követő álláskeresés, az interjúzás pedig csak még rátett egy lapáttal a meglévő szorongásaimra. Egyébként vannak hullámzások ebben, néha könnyebb, néha nehezebb az élet. Azt hiszem, függ ez attól is, hogy éppen milyen az általános állapotom, mennyire vagyok stresszes. Amikor nagyobb rajtam a nyomás, akkor ezen a téren is több nehézséget élek meg. De folyamatosan dolgozom magamon, járok szakemberhez, és érezhetően fejlődök, mindennek ellenére örülök, hogy beszélhetek erről, mert szerintem sokkal többen vagyunk érintettek, mint hisszük. Ha pedig nem csak bénának néznek minket, vagy halk szavúnak, visszahúzódónak, félénknek, hanem tudják látni a valódi nehézséget, biztos vagyok benne, hogy másképp fognak felénk fordulni, ami már sokkal könnyebbé tenné az életünket” – meséli egy érintett. Évek óta ismerem, és tudom, milyen küzdelmeken ment keresztül, ahogyan azt is, hogy milyen sok munkát igényelt, és mennyit jelent (neki és nekem is), hogy így meg tud ma már nyílni előttem.  

Hogy jó hírt is mondjak: a szociális szorongás vagy fóbia – akárcsak a többi szorongásos zavar – jól kezelhető, kordában tartható. Semmiképpen sem érdemes figyelmen kívül hagyni, mert kutatási adatok szerint a szociális szorongással élők 90 százalékánál fennáll még egy további nehézség, például depresszió, túlzott mértékű alkoholfogyasztás, vagy éppen az öngyilkosság gondolatának fontolgatása.

A kezeletlen szociális szorongás határozottan rontja az életminőséget,

az emberi kapcsolódásokat, így a munkahelyi vagy iskolai előmenetelre, és a pártalálásra is nagyban rányomhatja a bélyegét.

Hozzátartozóként, barátként is nagy felelősségünk lehet a felismerésben, ugyanis egy tanulmány szerint

az érintettek 36 százaléka már tíz éve együtt él a tüneteivel akkor, amikor először segítséget keres.

Terápiás beavatkozásokkal csökkenthetők a mindennapokat nehezítő tünetek, illetve bizonyos esetekben gyógyszeres megsegítésre is szükség lehet. Kifejezetten jótékony hatása lehet az olyan támogató csoportok felkeresésének, ahol mindenki ugyanezzel a nehézséggel küzd, így könnyebben, őszintén lehet beszélni a megélésekről, anélkül, hogy tartani kéne a többiek negatív visszajelzésétől. Mindezek mellett bátran alkalmazhatóak, akár otthoni gyakorlással is, a különféle légzésgyakorlatok vagy relaxációs technikák, hatékony lehet az autogén tréning vagy a kognitív viselkedésterápia is. Merjünk segítséget kérni, még akkor is – sőt, különösen akkor –, ha az nehéz!