Einstein így gondolkodott a boldogságról – a másfél millió dolláros cetlik története

A boldogságnak nemcsak elmélete, hanem története is van

Amióta az ember elkezdett foglalkozni a kérdések megválaszolásával, azóta keresi a boldogsághoz vezető út térképét is. Minden történelmi kor, minden gondolkodó és filozófiai irányzat másban látja a végső cél elérésének módjait, de egy biztos: az emberi létezés egyik alapvető feltételeként és céljaként tekintenek rá.

Itt van például az oly sokszor emlegetett görög bölcs, Arisztotelész, aki szerint a boldogságot az ember a jóban találja meg, amely a lélek észnek megfelelő és erény szerinti tevékenysége. Arisztotelész a boldogságot olyan végső célnak tekintette, amit az ember nem valami egyéb célja elérése miatt, hanem önmagáért akar. A római filozófia szerint a boldogságot sokan érzéki szinten vagy ellenkezőleg, a világ, illetve maguk megtagadása révén vélik megtalálhatni. A sztoikusok pedig már azt mondják, hogy a boldogság eléréséhez a lélekben a szenvedélyeket, indulatokat kell megszüntetni. Epikurosz szerint fel kell oldanunk lelkünket a természettől, az istenektől és a haláltól való félelemtől, lelkünk így zavartalan állapotba kerül, és ez vezet a boldogság eléréséhez.

Érdemes megemlítenünk a kevésbé ismert muszlim filozófus, Miszkavaihi (930–1030) gondolatait is, aki a következőket mondja: „van igazi boldogság, és van olyasmi, amit csak boldogságnak hiszünk, de valójában egyáltalán nem az. Az emberi nem sajátos boldogsága lehet általános, és ebben minden ember részesedik, de van az egyes ember számára létező, különös boldogság, és van kizárólagos, egészen különleges boldogság is.

Az ember általános boldogsága a belátáson és a gondolkodóképességen alapuló tettek ész által is helyeselt módon való végrehajtásából áll.

Mindenki ember voltának mértéke, emberségének foka szerint lehet boldog, tehát annak arányában, hogy mennyire tudja a szépet a rúttól megkülönböztetni, a rossz és a jó cselekedetek értékét fölmérni, a dicséretes és az elítélendő tettek fokozatait fölbecsülni.” (lásd: Miszkavaihi: A boldogságról. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987)

Megint más megközelítést láthatunk J.G Fichte tanaiban, aki az erkölcsöt állítja a boldogsághoz vezető út középpontjába: „A legfőbb jó nem más, mint az eszes lény tökéletes összhangja önmagával. Azzal az eszes lénnyel kapcsolatban, aki rajta kívüli dolgoktól függ, a legfőbb jót két szempontból tekinthetjük: mint az akarat megegyezését egy örökké érvényes akarat eszméjével – ez az erkölcsi jó; és mint a rajtunk kívül lévő dolgok megegyezését akaratunkkal – ez a boldogság. Nem az a jó, ami boldoggá tesz, hanem csak az tesz boldoggá, ami jó. Erkölcsiség nélkül nem lehetséges boldogság. (lásd: J. G. Fichte: Az erkölcstan rendszere. Gondolat, Budapest, 1976)

A sort a végtelenségig folytathatnánk, ezernyi oldalról megközelítve a boldogság igazi tartalmát, de most térjünk át a 20. század egyik legnagyobb tudósának, a Nobel-díjas elméleti fizikus, Albert Einsteinnek a gondolataihoz.

Miként lesz a relativitáselmélet atyjából a boldogság elméletének megteremtője?

Einstein 1879. március 14-én született a németországi Ulmban. Apja, Hermann Einstein eleinte ágytollkereskedéssel foglalkozott, később nyitott egy elektrokémiai műhelyt, ahol a még gyermek Einstein idejekorán megismerhette a tudomány alapjait. Ötéves korában apja megmutatta neki az iránytűt, ekkor értette meg, hogy valami az „üres” térben is hat a tűre. Érdeklődésének ellenére szülei lassú felfogásúnak tartották, ezért két nagybátyja próbálta a könyvek, az olvasás és a tudomány felé terelni. Életének meghatározó szereplője volt egy Max Talmey nevű orvostanhallgató, aki minden héten náluk vendégeskedett, ő ismertette meg a tízéves Einsteint Eukleidész Elemek és Immanuel Kant A tiszta ész kritikája című művével.

Sokan lelkesen emlegetik, hogy még Einstein is megbukott matekból, de ez nem igaz. Ez a félreértés a következő anomáliára vezethető vissza: Einstein a matematikát Németországban kezdte tanulni, ahol a legjobb osztályzat az 1-es, Einstein pedig mindig 1-es vagy 2-es osztályzatot kapott. Középiskolai tanulmányait viszont Svájcban fejezte be, ahol a 6-os a legjobb osztályzat. Érettségi bizonyítványa szerint matematikából 6-os osztályzatot ért el, tehát a legjobb érdemjegyet kapta. 16 éves korában felvételi vizsgára jelentkezett a Zürichi Műszaki Egyetemre, de a vizsgán nem felelt meg, később Heinrich Weber fizikaprofesszor ajánlására felvették, majd 1900-ban megkapta tanári diplomáját (lásd: Paul Strathern: Einstein, Elektra Kiadóház, Szeged, 2000).

Munkásságát a szabadalmi hivatalban kezdte, majd 1905-ben megírt négy cikket, amelyekkel megalapozta a modern fizika tanait. Ezek a cikkek hozták meg számára a szakma elismerését, és ezeknek köszönhetően válhatott egyetemi tanárrá majd professzorrá. 1914-ben lett a Vilmos Császár Fizikai Intézet igazgatója, az itt töltött évek alatt tette legtöbb úttörő felfedezését. (Lásd: Lánczos Kornél: Einstein évtizede 1905-1915. Magvető Kiadó, Budapest, 1978).

Einstein rengeteget olvasott, szívesen beszélgetett széles látókörű gondolkodókkal, és a fizikai tudományok mellett nagy érdeklődést mutatott a filozófia iránt is. Talán ez a sokszínűség, a nagyfokú kíváncsiság és tudni akarás, az elmélkedésre fordított idő és türelem vezetett odáig, hogy ma számos gondolatát alapvető életigazságként fogadjuk.

És most térjünk vissza az említett másfél millió dolláros cetlikhez, amelyek közül az egyiken ez állt: „Stilles bescheidenes Leben gibt mehr Glück als erfolgreiches Streben, verbunden mit beständiger Unruhe”, vagyis

„A nyugodt és szerény élet sokkal több boldogságot hoz, mint a siker folyamatos hajszolása, ami állandó nyugtalansággal jár együtt.”

Talán felettébb triviálisnak tűnhet, de ha jobban belegondolunk, ez a rövid, ám rendkívül tartalmas mondat nagy igazságra hívja fel a figyelmünket. És bár minden bizonnyal Einstein tudományos nagyszerűsége nagymértékben emeli a fentiek értékét és súlyát, nem ő volt az egyetlen, aki egy ennyire egyszerű „képletben” fogalmazta meg a boldogság elérésének titkát. Nicolai Hartmann, a 20. századi metafizika egyik meghatározó alakja is ugyanezt a lényeget ragadja meg:

„Az igazi boldogság mindig máshonnan érkezik, mint ahonnan várjuk. Mindig ott találjuk meg, ahol nem is kerestük.”

„Mindig ajándékként kapjuk, sohasem lehet az élettől kicsikarni vagy kierőszakolni. Mindig és mindenütt jelen van. Annak nyílik meg, aki a tekintetét erre az értékteljességre veti. S elbújik az elől, aki megbabonázva csak az értékeket kísérő érzületértékeket, a boldogságértéket kutatja.”

Akkor valóban van a boldogságnak elmélete?

Igen, van. Mindenki számára más és más. Mert ahányan vagyunk, annyifélét álmodunk, és ahány álmot élünk, annyifelé vezet az utunk. Talán a legfontosabb minden elmélet közül, hogy bármi is történik az életben, tudnunk kell, hogy mindig van tovább, hiszen ahogyan az a másik einsteini cetlin áll: „Wo ein Wille ist, ist auch ein Weg”, vagyis