Sercli vagy gyürke – ti hogy hívjátok a kenyér végét?

Otthon

Sercli vagy gyürke – ti hogy hívjátok a kenyér végét?

Pontosítok, hogy hívjátok a kenyér végit? Mert az se mindegy, hogy vége vagy végi van egy kenyérnek, amit otthon szegünk meg és osztunk szét.

Gyerekként nagy tétje volt, hogy a kenyér mely részéhez jutott hozzá a család apraja-nagyja. Főleg, ha friss, ha forró volt és ropogós. Nagyobb volt a sikere (és a harc is) a friss kenyér végének, amit hívnak így is, meg úgy is az emberek földrajzi helyzettől függően. Vagy éppen azért, mert két tájelnevezést gyúrt egybe vagy variált felismerhetetlenségig a család saját nyelve.

Nézzünk néhány variációt:

Az alföldön, ha jól emlékszem, gyürkének hívták. De ha nem jól emlékszem, akkor serclinek. Esetleg pont Somogyban hívják serclinek. De Krúdy Gyula neves írónk szerint a marha fartőnek a vége a sercli, és sajnos a kenyérvég elnevezésére vonatozóan nem találtam nyilatkozatot tőle. Más azt állítja, a sercli nem más, mint a kenyér sütőbe fektetése során eldeformálódott kis darabka, egy kis kiszögellés, amúgy nincs köze a kenyér végihez.

Az igazi kenyérvéget akad, aki dumónak hívja – mert olyan kis dombra hajaz a formája. Megint mások bucinak, vagy buckónak vagy domónakdomcsinak, dupkának vagy kenyér farának nevezik. Olvastam valahol valakitől, hogy a nagymamája hidasnak nevezte, mert olyan a formája, mint egy fordított híd, és azt vette át aztán a család.

Hallottam már pillének is, aztán meg csücskének. Sarkának meg talpának is. Lehet aztán a kenyér finom része, sarkalat vagy sarkfalat, szegője, kezdete meg vége, gyüréje, meg pittymallatja, pilise, pipölléje (a kiskunoknál) meg púpja is. Ahogy lehet az a bizonyos rész fedélkenyér, fedelecskéje meg a széle, kezdője esetleg pilhéje, púpja, piciki meg durcadúrca, dúca is. De a felvidéken pislének, Borsodban meg sarkoncának (is) nevezik az emberek.

Családi nyelvújításként hallottam már keményesnek, holdacskának, eleje-vége meg kéregvégnek is, és szerintem se eleje se vége a szeretgető, becézgető elnevezéseknek.

Ám ahogy látom, meglehetősen kevesen nevezik a kenyér végét egyszerűen kenyérvégnek. És szerintem nem azért, mert az olyan hétköznapi elnevezés és unalmas, sokkal inkább azért, mert egy olyan dologról van szó, ami érték, aminek hierarchikus súlya, érzelmi jelentősége van. Amiért családon belül is élet-halál harc folyhat gyerekek, de bizony még a felnőttek között is. Az öregek azért vívnak csatát, hogy nehogy nekik jusson (ha kemény), a gyerekek meg két kézzel kapnak utána. Mert annál nincs finomabb falat ezen a világon.

Nincs bizony.

Mert a kenyérvég megállja önmagában is a helyét, ám milyen finom, ha forró vajjal kenegetik, esetleg méz vagy lekvár kerül rá. De édes, forró tejbe aprítva is maga a csoda. Azzal aztán az öregek foga is megbirkózhatott régen,

ahogy a pörkölt szaftját tunkolni sincs jobb találmány máig a kenyér véginél.

De pont a kenyérvégből van a legfinomabb morzsa, és ha nincs otthon zsemle a fasírtba, mi van kéznél minden háztartásban? Bizony a kenyér vége. Vagy az eleje, kinek, hogy tetszik a tájolás az elnevezés.

Lehet aztán belőle sós töltelék is, vagy éppenséggel a kenyérbuckát tölthetjük meg azzal, amivel tölteni akarjuk, mert nemcsak elnevezése, de felhasználási módja is végtelen.

Ilyen a kenyér eleje meg a vége. Keretet ad a mindennapoknak, közrefog, védelmez, megetet. Lehet azt szelni, fűrészelni, darabokra tépni, ledarálni, beszórni sóval, vagy cukorral, kenegetni hájjal, kovászolni, locsolni ecettel, tejjel vagy fűszeres szafttal – ugyanaz marad.  A hétköznapok és az ünnepek velejárója,

meg nem kerülhető sarokpont.

Néha kemény, néha puha. Pont olyan, mint az élet. Nevezzük bárhogyan.

Ha szeretnél otthon friss, kovászos kenyeret készíteni, van egy biztosan működő receptünk kezdőknek!

Forrás: ITT

Ajánljuk még:

Bezzeg a mi időnkben így szerettünk
Épp az esti szaladásunkat teljesítettük nemrég, amikor egy idős párra lettünk figyelmesek, amint előttünk sétálnak: kézen fogva, beszélgetve, kacarászva. Úgy tippeltük, hogy talán hatvan-hetven év között lehetnek. Mosolyogtunk, majd egyetértően egymásra néztünk a lakótársammal: ezt jó volt látni. Olyan sokszor halljuk idős emberektől, hogy „bezzeg a mi időnkben”, viszont azt csak ritkán látjuk, hogy mit is jelent ez a nagy tudás a gyakorlatban. Egy biztos: valamit csak tudhatnak egyes szépkorúak a szerelemről, amit eltanulnék tőlük. Felkerestem hát egy számomra hiteles bácsit, Ferenc bácsit Kolozson, és igyekszem átadni nektek, amit tőle hallottam.