Lángoló tejbegríz cimetfelhőben – a gyerekkor titokzatos csodái

Amikor óvodás voltam, hétfőn nem volt adás a tévében. Esténként a rádiókabaré szólt, eléggé viccesnek tartottam, hogy sok ember nevet egyszerre a rádióból. Csupa olyan dolgon, amit nem értettem. Olykor apám is felkacagott, de legtöbbször egykedvűen hallgatta.

Ezeken a hétfőkön kétféle vacsora volt általában. Az egyik a fokhagymás pirítós, teával. Anyám a vasárnapi pecsenye zsírjában sütötte aranyszínűre a szikkadt kenyérszeleteket. Azon forrón adta apámnak, aki jó vastagon bedörzsölte fokhagymával. Imádtam ezt a pirítóst, pedig a fokhagyma csípte a nyelvemet. Mindig elkértem azt a kis maradékot, azt a pici darabkát a fokhagymából, ami a dörzsölgetésből megmaradt. Rágcsáltam az utolsó kenyérfalat mellé. Forró, citromos teát ittunk hozzá, de volt, amikor apám kubai narancsot facsart bele.

Más alkalommal tejbegríz volt vacsorára. Ez erősen megosztó étel, bár régen a gyerekek és a betegek táplálásában nagy szerepet játszott. Rendre ott volt a nagyobb csecsemőktől kezdve az szépkorúakig mindenki étlapján. Van, aki sűrűre főzi, van, aki hígabban szereti. Akad olyan is, akinek még sose sikerült csomómentesre készítenie.

Nem tudom, nálunk ki szerette a tejbegrízt, jómagam kicsiként sem voltam oda érte. Az óvodában minden héten volt, cukros kakaóval bőven megszórva rakta elénk a konyhás néni. Mindenki összekeverte, szép egynemű, barna masszává, úgy lapátolta befelé a pléhtálkából. Én meg ettem a széléről kezdve, mert ott nem volt forró annyira. Egyre közelebb jutottam a kanalammal a közepéhez, ahol sok volt a cukor meg a kakaó, és így a végére jutott a legjobb falat! Akkor láttuk meg a kis mesefigurákat is a tányér alján.

Nem volt kérdés, ha hétfő, akkor tejbegríz a vacsora, válogatni vagy méltatlankodni senkinek se jutott eszébe. Azt hiszem, apám sem szerette, és csak szükségből ette. A sűrű grízt anyám mély tányérokba merte, fahéjas cukrot hintett rá. Nagyanyám cimetes darakásának hívta, ami számomra rejtélyes volt, mert csak később, amikor már a betűkkel megbarátkoztam, akkor tudtam meg, hogy a kis porcelán edénykén a Zimt felirat a fahéjat, vagyis a cimetet jelöli, amit a szomszéd néni meg fahajnak mondott. Tehát ez a barna por meg a cukor díszítette és illatosította az esti tejbegrízt.

Amikor már ott gőzölgött előttünk a tányér, apám leoltotta a villanyt, öntött valamit a tányérokba, és meggyújtotta. Csodás pillanatok voltak, amíg a kék láng lobogott a tejbegríz felszínén! Ma is itt él bennem, ahogyan kacag a rádiókabaré, és a sötétben lángnyelvek nyaldossák a fahéjas-cukros kását. A csoda nem tartott sokáig, fél perc alatt elégett a rum, a lámpát felkapcsolták és nekiláthattunk a kanalazásnak.

Sose mertem elmesélni az óvodában, hogy meg szoktuk gyújtani este a tejbegrízt, mert úgy éreztem, ez valami nagy, titkos dolog lehet. Talán mások sose csinálnak ilyet, vagy ha mégis, akkor ők is titokban. Az a valami, amit apám ilyenkor elővesz a szekrényből, a rum, az is valami egészen titkos lehet. Hallottam, amikor arról beszélgettek anyámék este, hogy a Gyula bácsiék spórolni fognak, ezentúl csak pirítóst esznek meg teát isznak, ezért vettek egy pirítót meg egy üveg rumot. Sokáig hangosan nevettek ezen, én meg még tovább gondolkodtam rajta, hogy vajon mi spórolunk-e, vagy nem? Mert nincs pirítónk, de mindig eszünk pirítóst, van rumunk, de nem tesszük a teába – vagy legalábbis nem tudtam róla. Csak azt, hogy azt gyújtja meg apám hétfőnként, a tejbegrízen. És nem mondjuk el senkinek.

Ha ma süket lenne a képernyő hétfőnként, vajon hogyan nézne ki egy XXI. századi tejbegríz? Növényi tejből, kukoricadarából, édesítőszerrel? Vagy más, alternatív, egészségesebbnek mondott gabonaféléből? Ha lenne vendéglőm, azért lehet, hogy megpróbálnám becsempészni az étlapra, mint egy menő, újragondolt trendi fogást. Jó nevet kellene neki választani, mert a tejbegríz szóban van valami gyerekes, valami retro, napközis, suta érzet. Felnőtt ember nem eszik ilyet, legfeljebb egy tejbetök.

Vagy mégis? Flambírozott darapuding cimetfelhőben, apám után szabadon, vagy cimetes darakása flambírozva, nagyanyámra gondolva. Jó név lenne?

Nyitókép: Fortepan / Bauer Sándor