Kiköltözni vagy nem kiköltözni? – Lakcímkártya-vita az egy.hu szerkesztőségében!

Tősgyökeres budapesti lány vagyok, immáron harmincöt éve. A főváros az otthonom, és a szívem egyik csücske. Zöldövezetben nevelkedtem, aztán a húszas éveim elején a belvárosba költöztem mostani férjem legénylakásába, ami közel volt mindenhez. A nyakunkban lógott az összes színház, karnyújtásnyira volt néhány mozi, és alattunk terült el a legtöbb szórakozóhely. Imádtam, hogy én bizony ott sétáltatom Bingó kutyánkat, ahol turisták csodálkoznak a Dunára, én minden nap a Parlamentnél és a Szabadság téren fordulok meg, és a Lánchídon átsétálni nekem olyan természetes, akár a levegővétel (mármint a nagy mennyiségű szmoggal meghintett levegőből). Később már feleségként róttam ugyanitt az utcákat, és Bingó kutyánk már egy babakocsi mellett tartotta a tempót. Első gyerekünk lakcímkártyáján két évig az V. kerület szerepelt, ikreink viszont már egy zöld kerületbe érkeztek, ugyanis jobbnak láttuk, ha nagycsaládosokként kicsit elvonulunk a belváros zajától.

A nyarakat mindig vidéken töltöm a gyerekekkel, így valamelyest kibicként mondhatom, hogy szeretek Pesten élni, nem akarok máshova költözni. Szerencsések vagyunk, hogy a gyerekeink évente három hónapot kapnak a mezítlábas-tehenészős-tiszta levegőjű Alföldből, ahol megtapasztalhatják a falu bájos világát. Véglegesen mégsem költöznék oda. Hogy miért? Mert nekem kell a kivilágított Andrássy út, a 74-es troli, és a néhai Moszkva tér. Hiányozna a 2-es villamos, a Kiskirálylány szobra, a Vár és a várbusz, a földalatti zakatolásától hangos Mexikói út.

Három gyerekem óvoda és iskola után a budapesti lakhelyünkhöz nagyon közel jár úszni és focizni, megannyi program közül választhatunk hétvégente. Tőlünk karnyújtásnyira téblából megannyi lehetőség, nem mellesleg engem is, a férjemet is a fővároshoz köt a munka. Az ingázást azért zárom ki, mert nem szeretnék naponta kétszer dugóban ülni, állandóan kocsiba pakolni a gyerekeket, akikkel most gyalog járunk oviba és suliba, és akiknek rollerrel vagy biciklivel is elérhető közelségben vannak az edzések.

Nincs kedvem állandóan vonathoz igazodni, szennyezni a környezetem csak azért, hogy hétvégente sütögethessek békésen a kertemben.

Kipróbáltam, milyen ez, hiszen néhány évig éltem agglomerációban édesanyámmal és a testvéreimmel, és nem szerettem. Miután kipróbálták, ők is visszaköltöztek, immáron Budára.

Azt vallom, hogy ott van az otthon, ahol a gyerekeimmel és a férjemmel lehetek, így szerintem mindent meg tudnék szokni. Azt sem zárom ki, hogyha már a gyerekeim kirepültek zöldövezeti fészkünkből, még egy ennél is csöndesebb agglomerációba költözöm, vagy visszatérünk Belváros-Lipótvárosba, hogy ismét a Markó utában sétálgathassak. De jóideig még biztosan marad Pest!

Sokan sokfélék vagyunk, így szelíd vitába bocsátkoztam szerkesztőségi kollégáimmal, akik nem feltétlen osztották a véleményem. Azt gondolom, itt nincs is igazság, mégis érdemes volt meghallgatni a többi álláspontot.

Puha Andrea: „A csendet és a nyugit semmiképpen nem adnám fel”

Közel tíz évet húztam le a fővárosban, előbb kollégistaként, utána pedig albérletben. Onnan költöztünk ki a fővárostól nem messze, vidékre. Falusi gyerek vagyok, és gyerekként, tinédzserként rossz tapasztalataim voltak a vidékiséggel kapcsolatban. Utáltam, hogy mindenki ismer, mindenki tud mindenkiről mindent, és kikészített a „mit szólnak?” jelenség. Így aztán az egyetem jelentette számomra Pesten a nagy, üres, fehér lapot. Tíz évig imádtam is, de ahogy jöttem kifele a húszas éveimből, egyre jobban zavart a zaj, a tömeg, az állandó metrózás.

Ennek ellenére is féltem újra belevágni a vidéki életbe a gyerekkori emlékek miatt, de végül meglepően könnyen ment a megszokás.

Ma pedig egyáltalán nem vágyom vissza a fővárosba, úgy érzem, mindent megkaptam ott, amit szerettem volna. Nyilván ehhez az is kellett, hogy home office-ban dolgozom, és elkezdtem autóvezetésben gondolkodni. Még kiköltözéskor úgy gondoltam, ha bejárós munkahelyem lesz, majd beutazom vonattal Pestre, de most már nem vetem el azt a gondolatot sem, hogy az agglomerációban legyen munkahelyem. Igyekszem nem hagyni, hogy a gyerekkori rossz élmények határozzák meg a vidéki életünket, és emellett úgy hozzáállni a közösséghez tartozáshoz, hogy nem lesz ugyanolyan, mint volt. A csendet és a nyugit semmiképpen nem adnám fel, minden más pedig megoldható és változtatható.

Szűcs Boróka: „Nekem nem adatott meg a lokálpatriotizmus”

Budapesten nőttem fel, egy külvárosi kerület legszélén. A vidéki iskolában, ahova jártam, én voltam az egyik „pesti”, pedig sokszor ébredtem kakaskukorékolásra. Sok budapesti ismerősöm életében nem hallott a környékről, ahol laktam, de vidéken olykor éreztem, hogy a „fővárosiságom” ténye áttörhetetlen falat von körém.

Szóval a lakóhelyhez kötődő identitásom nem áll biztos lábakon.

Amikor sokkal inkább külsőségekkel akartam meghatározni magam, akkor állandóan váltakozó forgatókönyveket írtam, hogy hol is fogok majd gyökeret verni, hol leszek valamilyen (falusi, kisvárosi, valahanyadikkerületi), de olyan aztán nagyon. Aztán most bent élek a főváros sűrűjében, gyakran busznak hívom a trolit, és lehet, hogy sose fogok ráérezni arra, hogy ezen miért csodálkozik egy bennszülött belvárosi. Nem is bánom, mert mostanában jöttem rá, hogy nekem nem adatott meg az a fajta lokálpatriotizmus, mint azoknak, akiknek az élet fontos eseményei és egyes helyek szorosan összefonódnak. Most otthon érzem magam a buszok és trolibuszok világában, de ha úgy adódik, akkor ez biztosan máshol is így lesz.

Gyurity Mónika: „Bármi jó lehet, csak tudni kell, hol tart az életed és kikkel osztod meg”

Ingázom. Csömörön lakunk, a fiam iskolája Szentendrén van, az irodák, ahol dolgozom pedig a VI. és a II. kerületekben. Amikor megkérdezik, hogy hol élek, bizony nehezen tudok válaszolni. Mert úgy gondolom, hogy javarészt Budapesten, de Csömörön alszom, viszont ugyanitt élvezzük azt, amit egy ilyen falu közössége és a természet adhat. Csömör pont egy tradicionális, nemzetiségekkel, szép hagyományokkal teli falu. Szeretem. Amikor a kisfiamnak gördeszkát akartunk venni, akkor azt mondta, hogy „azok akik gördeszkáznak, olyan városi gyerekek, én meg falusi gyerek vagyok”. Négy évvel ezelőttig a belváros közepén, az Andrássy úton, majd a Zsinagógánál nevelkedett ez a „falusi gyerek”. Ha ott maradunk, talán soha nem tudom meg mennyire „falusi”. De ezzel a gyerekkel ma már nem laknék ott. Nagyon nem. Persze nekem egy ilyen állatozós, horgászós, erdőjárós, gyűjtögetős fiam van. Neki a városban levés hosszasan nem komfortos, bár minden héten két napot alszik bent. Szóval én nem igazán tudnék érvelni egyik mellett sem, mert életszakaszok vannak, amikor az egyik vagy a másik lehet a jó megoldás. Amúgy vidéki lány vagyok és határozottan utáltam kisvárosban élni . Nagyon szűk volt nekem. És az lenne ma is.

És neked, hol a szíved csücske?