Jószomszédi iszony a valóságban

Nekem szerencsére igazán jó szomszédaim vannak, és gyerekkoromban meg pláne azok voltak: gyakorlatilag egy pótnagymama és egy pótnagypapa volt a kertszomszédunk. Sosem felejtem el sem őket, sem azt, hogy bearanyozták a gyerekkorom mindennapjait. Hol egy tálca süteménnyel, hol a frissen szedett eperrel kopogtattak be hozzánk, és mi is bármikor átszaladhattunk csemegézni a cseresznyefáról vagy cicákat simogatni. Ennél sokkal többet is tettek, mert volt, hogy édesanyám betegsége miatt hetekre kvázi egyedül maradtunk reggelente, amikor édesapánknak már munkába kellett mennie. Ők adták nekünk a reggelit, kenték a vajas kenyeret, Pista bácsi kenyérkockákra szalonnát kanyarított, Mari néni szilvalekváros kenyeret tett elénk tejjel. A két kis öregnek nem volt unokája, talán pótunokáknak éreztek bennünket.

Mivel ilyen közegben nőttem fel, egészen meghökkentő volt számomra, mikor nemrég barátaink meghívására ellátogattunk a szülőfalujukba, és a csodás kert láttán elámultam, milyen jó lehetett itt gyereknek lenni – a barátnőm meg legyintett: ugyan! Mint mondta, sosem játszottak az udvaron, a kertben. A szomszédjuk bizony az a tipikus kiállhatatlan ember volt: nagy hangon ordított velük, ha pattogott a labda, beleszólt az összes játékukba, szidta, gyötörte őket mindenért. Így inkább bent játszottak, és csak akkor merészkedtek ki, ha látták, hogy elindul valahová a bácsi. Sokszor álltak lesben, labdát vagy tollasütőt szorongatva a kezükben, és várták, mikor csikordul a szomszéd kapuja. Volt, hogy hiába várták, elfáradtak bele, lemondtak a kinti játékról. „Te! Ha belegondolok, én vagy ennél a bejárati ajtónál leselkedve, vagy a szobában töltöttem el az egész gyerekkoromat”. Elszorult a szívem: a gyönyörű kert, a csodás kilátás, a hatalmas cseresznye- és barackfák, a szőlőlugas… mindez micsoda paradicsom két kisgyereknek. Mégis magában lengedezett az a hinta, gyerekkezek nélkül hullottak le a gyümölcsök, gyerekzsivaj nélkül árválkodott a lugas.

Hiába éltek családi házban, a két gyerek úgy nőtt fel, mintha egy panellakás falai közé született volna.

Mennyit jelent egy szomszéd! És bizony nem tudhatjuk előre, kik élnek majd mellettünk: vagy azért nem, mert nem kapunk információt az eladótól, és első látásra nehéz megmondani, milyen ember is a szomszéd, vagy azért, mert bármikor eladhatják a szomszéd házat, és ki tudja, ki költözik a helyére.

Hallottam már rémtörténeteket szomszédokról, zajos munkavégzésről vagy mindenbe belekötő, netán a határokat nem ismerő emberekről. De ilyenről, hogy hosszú éveken át lehetetlenné váljon a szabad ég alatti játék a gyerekek számára, még nem. Hazaérkezve hálásan néztem az én szomszédaimra, és az egyiknek gyorsan megbocsátottam azokat az apróságokat, amelyekkel olykor zavarni szokta a nyárdélutáni nyugalmamat. Mit jön némi zenehallgatás, hangos rádiózás ahhoz, amit a barátaim átéltek? Szerencsés vagyok, hogy csak ennyi az egész, azért meg főleg, hogy a szomszéd nénivel olyan jókat beszélgetünk, és bekopogtat egy-egy új süteménnyel, zamatos barackokkal, szőlővel ─ mindennel, amiből bősége támad, alig győzöm viszonozni. Eddig is tudtam, hogy kincs az ilyen szomszédság, de most annak érzem a kissé harsány másik, vagy az alig ismert, bezárkózó harmadikat, a kedves nagycsaládos negyediket is. Remélem, sosem költöznek el!

Én pedig igyekszem addig is jó szomszédnak lenni, és bátorítani őket, hogy élvezzék a kertjüket, hogy visítsanak néha a gyerekek, pattogjon a labda, guruljon a kacagás. Legyen élet!