Egy széles utcában lakom, ahol nyáron juhar- és díszcseresznyefák borulnak az aszfalt fölé, télen fenyőkoszorúk kerülnek a bejárati ajtókra, ahol mindig nyugalom van, ahonnan egy busszal húsz perc alatt beérek a zsongó belvárosba. Kilenc hónapja, hogy hazatértem, és még nem bántam meg, hogy ismét Magyarországon lakom.
2014 volt az az év, amikor a férjemmel – akkor még csak barátommal – egy-egy bőrönd társaságában úgy döntöttünk, hogy
a szebb jövő érdekében külföldön próbálunk szerencsét. Folytak a könnyeim az utolsó estén.
Szerettem Debrecent, akkor is, ha egy lehetőségek nélküli kis porfészek volt, főleg a nagy válság utáni években, csak hát hazaszeretetből nem lehetett megélni, albérletet vagy hitelt fizetni. Még egy szelet kenyeret sem adtak érte a boltban.
Németország viszont maga volt a megtestesült gazdasági csoda a szemünkben, tele munkával, mellékállással, jó fizetéssel és egy csodaszép faluval, ahol sikerült megvetnünk a lábunkat. Öt évet terveztünk odakint, de az első fél év után nagy lelkesedéssel azt mondtam, talán maradhatnánk örökre, mert megszerettem a kis községünk mezőit, a falut átszelő patakot, a forralt boros kirakodóvásárokat, a gyönyörű házakat és az kora esték illatát.
Mint látszik, a hangulatok szerelmese voltam világéletemben, talán pont ezért kezdett el másfél év után az idilli körülmények ellenére is hazahúzni a szívem.
Egy ideig dupla honvágyam volt, kintről hazavágytam, az otthoni látogatások után pedig jól esett a saját megszokott kis életembe visszarázódni.
Aztán Debrecen végül mégiscsak a kedves kis bajor falvam fölé kerekedett.
Mert habár néha megfordult a fejemben a maradás gondolata egy-egy napsugaras reggelen, azok a napsugarak valahogy mégsem úgy táncoltak a bajor tavakon, mint a nagyerdei tó felszínén. A belváros teraszai idegenek maradtak, hiányzott a Simonffy utca jól ismert zsongása vagy a Pálma mellett elrobogó villamosok zaja, hiányoztak azok a szeretett kertvárosi utcák, ahonnan a nyári délutánokon Péterfy Bori hangja vagy akár egy mulatós buli zaja szűrődött ki az utcára. Hiányoztak a muskátlis ablakú lakások a Doberdó mellett, amelyekről gyermekkoromban azt képzeltem, hogy valamelyikben élni fogok egyszer.
És legfőképpen az hiányzott, hogy ott, azokon a távoli helyeken sosem jöttek szembe ismerősök, volt osztálytársak vagy barátok, maximum a német utcaszomszédok. És az nem ugyanolyan, mint magyar emberek között magyar szót hallani.
A kint töltött évek alatt számtalanszor meghallgattam, hogy jobban tenném, ha kint maradnék, úgyis megbánom a hazatérést, fél év múlva biztos megint kint leszek, és a többi jól ismert mantrát azoktól, akik kint sem boldogultak kellőképpen ahhoz, hogy meglássák a lehetőséget abban, ha az ember némi tőkével tér haza a „száműzetésből”. Talán igazuk van, öt év múlva sírva menekülök vissza a kuporgatás elől. Vagy nem.
Az ember nem tudhatja, mit hoz a jövő: ha nem mentünk volna külföldre spórolni pár évre, most biztosan nem lenne otthonunk, ahol családot alapítsunk, de ha nem jöttünk volna haza a jobb lehetőségek közül, akkor örökösen a honvágy kínzott volna bennünket, és
szívsajgással, gyökértelenül nem lehet leélni az életet.
Most érzem azt, hogy itthon vagyok, és ha kiülök a teraszra esténként, elönt a nyugalom arra a gondolatra, hogy jövő héten már nem kell egy másik országba visszamennem. Mert egy másik ország nekem mindig csak „egy másik ország” marad.
Ajánljuk még:
Néha vissza kell nézni, hogy tudjuk, merre tovább – Homevágy az örökségemhez
„Szívemben örökké palóclány maradok” – Homevágyam, Nógrád
Dunyhák, nyári konyha, hosszú parasztház – homevágy a gyerekkorba
