Feng shuitól a szent sarokig – Ilyenek voltak házi oltáraink régen és ma

Otthon

Feng shuitól a szent sarokig – Ilyenek voltak házi oltáraink régen és ma

Sok család őriz régi, a vallásgyakorláshoz köthető tárgyakat, és sokan szereznek hozzá újakat: egy-egy híresebb templomból, zarándokhelyről biztosan hoznak magukkal valamit, amit emlékként őriznek. Elődeink ezeket tudatosan összerendezték, és otthonuk egy kiemelt helyére állították. Utánajártunk, hogy ennek a hagyománynak milyen formái léteztek hazánkban, és mutatunk néhány ma használatos házioltárt is.

Létezett az a kor Magyarországon, amikor az asztalos nem azt kérdezte a megrendelőtől, hogy kér-e a sarokpadhoz úgynevezett Mária-házat, hanem arról érdeklődött, hogy az mekkora legyen. A 19. század utolsó harmadában járunk, mikor nemcsak a polgári, hanem a paraszti kultúrában is elterjedtek a kegyszobor-másolatoknak, szentképeknek, egyéb megszentelt tárgyaknak méltó helyet biztosító házioltárok, szentsarkok, Mária-házak, türelemüvegek.

A növekvő népszerűség oka az Európa-szerte zajló tömeges búcsújárás megindulásában keresendő, e szokást a magyarok is átvették. Emiatt vált fontossá a kegyszobrok másolatának, a szentképeknek és egyéb vallásos szuveníreknek az otthonba való „bevitele”. „Sok házban felfedezhetjük ebben a korban például a sasvári Piéta vagy a mariazelli kegyszobor másolatát. Érdekes módon hazánkban a legkedveltebb a Lourdes-i Szűzanya szobormása volt annak ellenére, hogy a magyar paraszti közegből nem sokan jutottak el akkoriban Franciaországba” – teszi hozzá Sedlmayr Krisztina, a Néprajzi Múzeum egyházi gyűjteményért felelős főmuzeológusa, akit arról is kérdeztem, milyen szabályai vannak egy házioltár felépítésének.

„A házioltár eredeti jelentése szerint egy konkrét bútordarab volt, ami barokk és reneszánsz hatásra a népi kultúrában is megjelent. Szélesebb értelemben azonban azt a tárgyegyüttest értjük alatta, amibe beletartoznak gyertyák, szobrok, szentképek, jellemzően a búcsújáróhelyekről magunkkal hozott emlékek.”

Egy ilyen házioltár összeállítása – bár nincs és nem is lehet a templomihoz hasonlóan felszentelve – Krisztina szerint az otthoni ájtatosság helyszínévé válhat: lehet előtte imádkozni, lehet az ünnepeken gyertyát gyújtani, illetve remek lehetőség arra, hogy vallásunk szimbólumaival megismertessük gyermekeinket is.

„A paraszti kultúrában például az ablak melletti bal sarkot rendezték be úgynevezett szentsaroknak, illetve a párhuzamos elrendezésű szobákban, ahol a két ágy kétoldalt helyezkedett el, az ágyak között a sublót tetején gyűjtötték össze a megszentelt tárgyakat. Itt előfordultak akár filléres apróságok, bögrék, szentképek, de ugyanígy helyet kaphatott egy zarándokhely kegyszobrának a másolata is. Ekkor jelentek meg a lakótérben a Mária-házak is: kis üveges szekrények, melyekbe kegyszobor vagy kegykép került, amit művirággal és papír girlandokkal díszítettek.”

Érdekes, hogy miközben Krisztina erről beszél, a Néprajzi Múzeum egykori munkatársa, Szacsvay Éva által jegyzett „Szobrok” című kiadványban azt olvasom, hogy az 1950-1970-es években a paraszti enteriőrben készült fényképekről, filmekből hiányoznak ezek a tárgyak. A „kutatói kritika” ugyanis – amint áll a szövegben – mértéktartóan emelte be a „paraszti enteriőrbe” e tárgyakat. „A nagyon gazdagon berendezett, festett bútorokkal, nagyszámú textíliával, színes díszedényekkel megtöltött tisztaszobák berendezési tárgyai, a sok nyomdai eredetű nyomat és kép, vagy a szériában készült szobrok nem minősültek elég »parasztosnak«. Éppen ezért ezeket a felvételeken nem látjuk, és így válhattak a kiadványokon a festetlen rusztikus barna színhatású bútorok, bárdolt és mázatlan formák, fonott eszközök a szegény paraszti sors jelképévé.”

Mini-kutatásom eredményeként, a Néprajzi Múzeum bárki számára elérhető és böngészhető online fénykép- és műtárgygyűjteményéből több száz fotó átnézése után azt állapítottam meg, hogy felmenőink számára igenis fontos volt tárgyi formában is megjeleníteni a transzcendenssel való kapcsolatot, akár szegényesebb, saját kézzel készített formában, akár egy mestermunka megrendelésével. Képgalériánkban mutatunk néhányat a múzeum digitalizált archívumából. (A galériát a képre kattintva éred el.)

 

De mi a helyzet ma? Fontosnak tartjuk-e még napjainkban is, hogy lakásunkban tárgyak által is kifejezzük személyes hitünket? Kétségkívül túlvagyunk egy szekularizációs folyamaton, mely Krisztina szerint nem kizárólag a háború utáni szocialista berendezkedéshez köthető, hiszen már a két világháború közötti időszakban elindult. „Egy generáció távoztával, akik a 70-es években haltak meg, radikálisan csökkent a bibliaolvasás, az aktív templomba járás” – teszi hozzá.

Sok családban ma már inkább a divatos keleti térelrendezési javaslatokat követik, azonban több helyen megmaradtak azért a régi tárgyak, melyek Krisztina szerint hozzájárulhatnak ahhoz, hogy megismerjük az előző generációk történetét. A Bibliák gyakran nemcsak szentképekkel, de családi feljegyzésekkel is tele vannak. Érdemes lehet tehát ezeket is elővenni, és akár újakat gyűjteni hozzájuk, hogy egyszer majd mi is továbbadhassuk őket.

De hogyan is készítsük el saját házioltárunkat? Ma már nincsenek kötött szabályok. Lehet, hogy valakinek elegendő a falon megjelenő feszület, néhány szobormásolat vagy szentkép, de akad, aki esetleg egy térdeplőt is szívesen elhelyezne odahaza az imádsághoz. Saját gyűjtésű képgalériámban mutatok néhány modern variációt, hogy hogyan lehet kihasználni akár csak egy lépcsőfordulót is a számunkra fontos tárgyak elhelyezésére. (A galériát a képre kattintva éred el.)

 

Ajánljuk még: