Az egerek már a spájzban vannak, de nem félünk tőlük. Vagy mégis?

Kürti Tünde: ha ők bent, én kint

Én mindig próbáltam előzékenyen állni az egerekhez: ha valahova beköltöztek, én onnan kiköltöztem. Ez érvényes volt a saját szobámra is, amikor néha betévedtek. Volt, hogy éjjel párnástól, takaróstól kiköltöztem a konyhában lévő kanapéra, miután mocorgást hallottam, reggel pedig azt hitték, hogy alva jártam.

Amíg kicsik voltunk, az udvaron volt 2-3 melléképület, ahova berendeztük a nyári konyhánkat, minden játékkal, és annak függvényében költöztettük, hogy mikor, hova költözött be az egér. Nincs is jobb élmény a szülőnek, mint amikor a délutáni pihenésből az veri fel, hogy két gyerek ordít és fut le s föl az udvaron.

„Komolyan, úgy csináltok, mint akik nem falun élnek” – mondta apu, amikor elmondtuk, hogy egy egér váltotta ki a riadalmat. Próbáltak ránevelni, hogy az egér jobban fél tőlünk, mint mi tőle, de ennek ellenére, ha a cipőmben tanyázik egy egér, és úgy húzom fel a lábamra, én valószínűleg a cipőre se nézek rá többet, kidobom mindenestől. Bár tudom, hogy nem racionális a félelem, mai napig rájuk sem bírok nézni. Ha nem lenne senki, aki kivigye az egeret, ha bent tanyázik, én lehet, hamarabb adnám el a házat, minthogy szembenézzek a rágcsálóval...

 

Tamás-Zaka Dóra

Nem fél tőlük, sőt! A családi házban, ahol felnőttem, többször akadt egér a pincében. Édesapám mindig kitette a klasszikus ragacsos egércsapdát, de az én lelkem már akkor is állatvédő volt, így addig járkáltam le – kisiskolásként, tanulás helyett – a pincébe, míg sikerült megcsípnem az egeret, mikor épphogy csak bele volt ragadva a csapdába, és nem esett bántódása. Büszkén vittem fel a szüleimnek egy dobozban, hogy egeret mentettem, természetesen csak védőfelszerelésben, vigyázva, hogy ne kapjam el egyik csúnya fertőzést sem, amit már jól tudtam, hogy terjeszthet. Persze kiderült, hogy édesanyám fél tőlük, így

ki lettem tessékelve a nappaliból az egeremmel együtt.

De nem keseredtem el, vágtam neki szellőzőrést a dobozra, és tettem be neki sajtfalatokat, hátha éhes. Gondolhatjátok, milyen csalódott voltam, amikor kiderült, hogy az egér csak a mesében szereti a sajtot… végül nem maradhatott családtagnak, így elengedtem őt egy réten.

Egy másik sajátélményem egy rágcsáló-és hüllőkiállításról származik… igen, ez nem feltétlenül jó kombináció. Igencsak lehangoló volt, mikor láttam a sok kis mini, rózsaszín, újszülött egeret, majd rájöttem, hogy sajnos ők a szomszédos terráriumban lévők vacsorái...

De a családi legendárium része a teraszajtón beszökő, később a fiókból előugró egér, és az is, amikor egy padlásürítés közben édesapám ruhaujján keresztül egy egér mászott a pólója alá. Szerencsére a másik oldalon távozott is, nemúgy édesanyám sikításának visszhangja a csengő fülekből.

Kovács Kriszta

Éjfél után aludtam el. Alig több, mint két órával később azonban egy szokatlan zaj ébresztett fel. Lokalizáltam a hangot, a könyvespolc felől jött. Még nem tudtam pontosan, hogy mi az, de valahogy egyértelműnek tűnt: egér van a szobában. Nem kapcsoltam villanyt, mert szerettem volna, ha előjön. Látnom kellett, hogy valóban egérrel van-e dolgom, s hogy mekkorával. Reméltem, hogy kicsi – és rettegtem, hogy patkány.

Leültem a szőnyegre, szemben a polccal. Vártam. És vártam. Eszembe jutott, hogy nincs tervem. Mit csinálok, ha majd meglátom? Nyilván semmit. Pedig valamit csak kellene… Aztán megint zörgés, végül előbújt! Egy apró, sötétszürke egér szaladt el a szemem előtt az ajtó felé, majd vissza.

Már tudtam, hogy mivel van dolgom. És most mi legyen? Visszafeküdjek az ágyba? Kizárt. Képtelen lennék úgy elaludni, hogy tudom, egy egér van a szobában. Adjam neki a helyiséget, és menjek át a kanapéra aludni? Ez már szimpatikusabb lehetőség volt, de valahogy az a tudat sem nyugtatott meg, hogy egy egér randalírozik a hálóban, bárhová fel- vagy bemászik, mindent összejárkál… Végül ezt az ötletet is elvetettem. Eszembe jutott, hogy el kellene kapni. De hogyan? Csinálni kellene egy csapdát, merthogy ilyesmi nincs a garázsunkban. Szuper ötletnek tűnt, és a megvalósítás is „adta magát”. Volt ugyanis egy kitisztított, üres festékesvödör a fal mellett, némi papírszeméttel, amit kiborítottam belőle. Alátettem a mandulát, a szélét pedig egy papucs szélére helyeztem, hogy

majd az egér bemegy a manduláért, én megrántom a papucsot, a vödör a szőnyegre pottyan, és máris mehetek aludni,

az egérrel meg ráérek reggel foglalkozni. Elkészült a csapda, aminél egyszerűbbet még a Tom és Jerry-ben sem látni, de legalább telt vele az idő, egyre közelebb volt a reggel.

A csapda nem fogta meg, de magam végre elaludtam. Reggel pedig tiszta fejjel végiggondoltam, hogy mit is csinálnék vele, ha megfognám? A kéretlen vendégem addigra előkerült, felmászott a könyvespolcra. Ekkor tudatosult bennem, hogy egy hosszú és nagy türelmet igénylő menet előtt állok. Serény munkával és néhány trükköt bevetve kitessékeltem az ablakon, így saját lábán távozott.

Halmos Monika

Az én kis műhelyemben mindig találtak valami kedvükre valót az egerek, így ősszel feltűntek itt-ott. Hol a szárazvirág közt fedeztem fel nyomukat, hol a fiókban tették le félreérthetetlen lábnyomukat. Lerágták az ecsetem szőrét, reggel ott vigyorogtak a konzervdobozban álldogáló ceruzák tetején. Az egér nem bánt, olyan kicsi, mit félsz tőle, mondta apósom, aki

légpuskával vadászott a spájzban karácsony délelőttjén a betolakodó kis szürkére, aki megdézsmálta a diót.

A lövedék célt tévesztett, a cseresznyebefőttek látták kárát, az ünnep áhítatának is annyi lett.

Egy másik reggel békésen reggeliztünk, és egyszerre egy kisegér ült a konyhakövön, vagy három méterre tőlünk. Vakmerő volt, vagy sejtette, hogy úgysem fogom eltalálni a papucsommal? Megdobtam, nem talált, ő elszaladt.

Amikor a spájzban hűlni hagyott zserbós tepsire úgy találtunk rá, hogy a terítőn, amely négyrét hajtva volt ráborítva, tenyérnyi lyuk tátongott, és ugyanakkor területen zserbó hiányzott, akkor ölni tudtam volna – de nem volt kit. A jóllakott egerek valami lyuk mélyén már jóllakott álmukat aludták.

Nekik is karácsony volt egyszer, mondták állatbarát gyermekeim.

Én meg elhatároztam, hogy ezután már sose félek az egerektől. Így is lett, és büszke voltam magamra nagyon. Nem félek az egértől, mondtam egészen addig, amíg egy szép napon munka közben, a műhelyemben egy egér át nem lépkedett a nadrágomból kikandikáló csupasz bokámon. Azon a kb. másfél centis védtelen emberbőrön, amit nem takart se a zokni, sem a nadrág. Közel s távol senki sem hallotta szerencsére azt, ami akkor kiszakadt a torkomon. De rá kellett jönnöm, hogy a „nem félek az egértől” projekten még bőven van mit dolgoznom...