Szúrós hitványságból féltve őrzött, élő örökség

Nyolcévesen lett árva – öt gyermek közül a középsőként – olyan időkben, amikor a kis hegyi faluban igen kemény volt az élet ahhoz, hogy öt árva gyermek anya nélkül nőjön fel. Dédnagyapám újranősült, s hamarosan – éppen a front vonulásakor – megszületett a legkisebb testvérük. Mintha az árvaság és a háború nem lett volna elég, a természet sem bánt kegyesen az itt élőkkel, s a legkisebbeknek is meg kellett dolgozniuk minden falatért. A téli patak jeges vize, a havasok nyári perzselő napja és a fegyelmezett munka edzette a zsenge kislányt erős és erélyes asszonnyá, aki túlélte első gyermeke elvesztését, saját kezükkel építettek házat a nagyapámmal, vele együtt verte a vasat a kovácsműhelyben, és felnevelt két csillagszemű gyermeket – minden zokszó nélkül.

Csak vasárnaponként, mikor a mise utáni ebéd fogytán elcsendesedett a ház, s neki is volt némi szusszanása az egész heti munkából, ült és nézett maga elé fátyolos szemekkel, szótlanul.

Ilyenkor tudtuk, hogy valahol másutt jár gondolatban: vissza-visszalopakodott egy számára keserű világba, mintha keresne valamiféle igazságtételt, vagy legalább a történet egyik szálát másfelé kanyaríthatná utólag, hogy begyógyíthasson valamicskét a rengeteg sebből. Mindhiába. Néha-néha kibuggyant belőle a keserűség, és szűken mérve a szót, letett valamicskét ebből a teherből. Nem panaszként, csak tehetetlenségén enyhítve.

Erős asszonyként ismerték a faluban, s félték kíméletlenül egyenes természete, pontosan célzó beszéde miatt. Tudták, hogy „Irén néni megmondja”, s hogy az ő tekintete elől nincs menekvés: a hamis embert azonnal kiismeri, s nem tűri meg a házban. Nagyapám kovácsmester volt, nagybátyám szabómester, ugyanazon az udvaron. Rengeteg ember megfordult nálunk, és nagyanyám mindenkivel beszédbe elegyedett, mindenkitől igyekezett tanulni valamit. Amíg a román csobán a lovait vasaltatta, a csobán feleségével recepteket cseréltek és megvitatták a hegyek dolgait. 

Tiszta asszony volt – a szó legteljesebb értelmében. A hegyvidéken is a 20. század második felében kezdtek átalakulni a parasztházak fürdőszobás otthonokká, de addig is, azután is a patak és a kút volt a fő vízforrás, s a mosdótál a fürdőszobával sem veszített jelentőségéből. A test és az otthon tisztasága mellett azonban sokkal fontosabb volt az a makulátlan erkölcsi tartás, ami ilyen formában kevesek erénye volt egy régebbi, sokkal természetközelibb életformában is. Nagyanyám bizonyosan örökölt is valamennyit ebből a tisztaságból, de a súlyos nagyobbik részt ő, maga teremtette meg, gyötrelmes élete során. 

Fotó: 123RF 

Miben állt ez a különlegesen tiszta erő? Elsősorban abban, ahogy feltétlen alázattal figyelte és igazodott a természet törvényeihez, hiszen ki másra bízhatná rá magát egy árva gyermek, mint a természetre! Ez az erős ösztön egész életét meghatározta. Olvasott a jelekben és használta azokat – többek között ezért tudott mindig pontos lenni. Pontosak voltak a megfigyelései, az időzítése, a szavai és a tanácsai, és pontos volt a a munka beosztásában is. A pontosság pedig éppen azt jelentette, hogy sem az időt, sem az alapanyagokat nem pazarolta, de a szót sem járatta fölöslegesen. Tudott hallgatni és figyelni.

Valahogy azt is pontosan érezte, milyen hatalma van a szónak, ha kimondják, mert nagyon vigyázott minden mondatára.

Ezzel a pontossággal osztotta be az ennivalót, végezte a kerti munkát, a befőzést és az ünnepi készülődést, de még a vásárfiát is így adagolta az unokáknak, miután hazatértek nagyapámmal a régeni vásárból, ahová az állatoknak szánt eleségért jártak.

A természet jeleinek olvasása volt az ő mágikus tudománya. Lenyűgöző érzékenységgel nyúlt a mező füveihez, az erdő kincseihez, s a kamra javához, amikor gyógyítani kellett: tőle tanultam a legtöbb gyógynövény nevét, gyógyhatását és a gyógyteák fortélyait, de szappant főzni, szőni és rózsalekvárt készíteni is az őt láttam először. Egészen természetes, hogy leányunokaként engem is bevont a munkába, s ahogy telt az idő, egyre több feladatom lett a ház körül, mikor otthon voltam. Persze híres szigora nemcsak rózsaillatú emlékeket termett. Került úgy a kezembe a vajköpülő, hogy annak nemcsak a vaj, de a szőnyeg és az én akkor még zsenge kerekebbik felem is a kárát látta, de legalább egy életre megtanultam, hogyan kell a vajat köpülni. 

Fotó: 123RF  

Ez az átható tekintetű, szigorú asszony felbecsülhetetlen örökséget hagyott rám. Nemcsak az együtt töltött idő emlékét és azt a rengeteg életmesét, történetet és tudást, amit kaptam tőle, de valódi élő hagyatékot is. Amióta az eszemet tudom, a hűs veranda ablakában állt egy hatalmas kaktusz, egy fásodó aloé (Aloe Arborescens), amelynek leveleiből nagyanyám néha legyesett egy-egy darabot, meghámozta, vagy megaprózva, cukorral megszórva bevette, beadta orvosságként, máskor a húsos levelet felhasítva, egy égési- (például nyáron, napégés ellen) vagy vágott sebre tette. Ez az aloé volt az ő egyik élő patikája, amit egész évben tudott használni. A többi gyógynövényt szárítva, kenőcsnek, tinktúrának készítette el: rendszeresen készített például körömvirág-krémet és áztatott mezei zsurlót, cickafarkot borogatásnak. A padláson ott csüngtek a csengőfű, zsálya, kömény és szurokfű csokrok, s mindig volt friss tea a stelázsin.

Gyermekként ez az aloé csúnya, zöld, haszontalan tekervénynek tűnt, semmi érdekes nem volt benne. Nem is értettem, miért ragaszkodik hozzá nagyanyám annyira, és miért nem cseréli ki valami szépen virágzó szobanövénnyel, ami jól mutat a veranda ablakában. Eltelt némi idő, mire megértettem, hogy a díszítésre szánt növények soha nem érhetnek fel az életmentő füvek erejével és jelentőségével, és hogy számára ez a göcsörtös, szúrós jószág sokkal inkább volt az élet jelképe, mint bármely szépen virágzó rózsa a ház előtt – pedig csodálatos virágoskertje volt minden évszakban.

De nemcsak emiatt volt különleges a kapcsolatuk: növény és ember természete merőben egyforma volt.

A kaktusz – így az aloé is – szívós, kitartó, életerős növény, amely sokkal jobban tolerálja az időjárás szélsőségeit, mint bármely más növényféle, s ebből az erőből még gyógyításra is telik neki. Nagyanyám bizonyára valamiféle lelki rokonságot érezhetett vele, mert a kaktuszfa jól érezte magát nála. 

Fotó: 123RF  

Nyolcvanötödik évében búcsúzott el tőlünk Irén mama, embertelen szenvedések közepette. Egyik legerősebb utolsó emlékem vele kapcsolatban, hogy még a legnehezebb pillanatokban is mennyire tiszta tudott maradni: lelki és fizikai értelemben egyaránt. Bár nagyon szenvedett, csak a lábát fájlalta. Az életre – ami oly bőven mérte számára a fájdalmakat gyermekkorától fogva – egyetlen panasza sem volt.

Rendet tartott magában a mérhetetlen fájdalom közepette is. Mintha tudta volna, hogy még akkor is, az utolsó erejével valami nagyon fontosat kellene megtanítania, valami többet annál, amit szavakkal át lehetne adni.

Az aloé azóta is nagyanyám lelkét őrzi a verandán. Egyik hajtását hazahoztam, s bár tartottam tőle, hogy nem éli túl, meggyökerezett, terebélyesedni kezdett, és ma már a „fiai” is szépen nőnek. Egyik csemetéje édesanyám ablakában, a többi itthon, nálam várja, hogy a gyermekeim saját otthonukba vihessék. Nyárára két hajtást kiültettem, az ablak elé rögtönzött kertbe, s most, november elején az egész „udvartartást” behoztuk, kaspókban. Még nem kellet gyógyászati célra vágnom egyikből sem, de ez a növény a puszta jelenlétével is képes életet lehelni a fakó pillanatokba.

Amikor csak ránézek, érzem a nagyanyám erejét, átható tekintetét, tiszta és igazságos szigorát, kíméletlen őszinteségét, és persze gyermekkorom megannyi életképe lepereg előttem.

Képek amiket kincsként őrzök, akárcsak a számomra csodatevőnek számító aloét. 

Fotó: 123RF  

Örökség ez is, nem is akármilyen! Hatalmasabb vagyon, mint a világ összes kincse és birtoka, hiszen ez a növény olyan életet hordoz, ami jócskán előttem született, és nagyon vigyázok rá, hogy bőven kitartson még utánam is. Lehet, hogy az aloe arborescens nem is olyan nagy orvosság, mint amekkora becsben Irén mama tartotta, de nem is ez a lényeg. A legfontosabb, hogy

a nagyanyám minden jó szándékú varázslata és életigenlése benne van, minden ereje, amit titokzatos módon át tudott menteni számomra, számunkra. 

A közösen megélt időn túl ez az élő örökség fűz össze bennünket, s ezt a növényt szeretném továbbadni én is gyermekeimnek, unokáimnak, hogy ők is erőt meríthessenek a családi múlt bővizű kútjából, melynek kerekét Irén nagyanyám forgatja az időtlenségben.

Nyitókép: 123RF