Világvége helyett rémhíreket kapunk, talán a világ végéig

Megosztó

Világvége helyett rémhíreket kapunk, talán a világ végéig

Egy ideje figyelem a különböző, magukat spirituálisnak valló oldalakon megjelenő, a világ bukásával foglalkozó híreket. Észrevettem, az összesen azt mondják, hogy: „mindmeghalunk”. Hogy az ufó, a meteor, a világvége már a küszöbön van... 

Nem tudom, hogyan áll módomban egyáltalán létezni, nemhogy cikket írni ma, ugyanis több tucatnyi előre beharangozott világvége-esemény szerint már nem is létezünk. Talán mindez, amit most látunk, az egész világunk illúzió. Mert hatalmas szélvihar söpörte le az emberiséget a Földről, tűz pusztította el az életet vagy éppen az ufók ejtettek végzetes látogatást bolygónkon. Senki sem élte túl. Senki.

A legutóbbi világvégét egyébként 2022. augusztus 31-re ígérték az önjelölt hírhozók... De

az a helyzet, hogy még itt kell maradnunk, és el kell viselnünk egymást.

Azokat is, akik ezeket a rémhíreket kieszelik és terjesztik. Bár életem végéig se fogok rájönni arra, miért jó valakiknek széles mozdulatokkal hinteni a rémület magvait szerte a világba. Szerintem ez veszélyesebb, mint tíz idegen bolygóról érkező ellenséges űrszonda. (Amit egyébként évente többször megjósolnak, de ezek szerint még mindig nem érkezett el a látogatás ideje.)

Miért van az, hogy sokan (én magam is), ha idegen civilizációkra gondolunk, csakis barátságos látogatást tudunk álmodni, ami jót hoz nekünk, míg mások szerint a rettenet jő el, ha mégis bekövetkezik az, amit már ezerszer BIZTOSRA megjósoltak. Sose látok olyan jövendölést, ami azt mondja, ebben az időpontban idegen égitestről származó űrhajók hatolnak majd át a Föld légkörén, és egy csapásra megoldják a végtelen energia elérésének lehetőségét. Hisz ők beláthatatlan ideje ismerik és birtokolják ezt a tudást, és szívesen megosztják velünk. Nem kérnek cserébe semmit, nem kell szűzlányok vérével lekenyerezni őket. Nem olvasok olyat, hogy ugyan a bolygónkba csapódik egy hatalmas meteorit, és ez okoz majd ijedelmet, de a meteorit anyaga egy csapásra megoldja a bolygó élelmiszer ellátásának kérdését, mert a meteorit emberi fogyasztásra alkalmas, sőt finom. Mi több, képes újratermelni önmagát. Csiribi-csiribá, nem lesz többé sehol a világon éhezés.

Legalább akkora zöldség ez, mint a riogatás, de nem is veszi be senki, úgy hiszem.

A rémhíreket viszont elhiszi és terjeszti sok ember. A tudomány szerint részben azért szeretjük az összeesküvés-elméletek, mert általuk van kit hibáztatni. Egy nehéz helyzetben pedig látszólag könnyít a lelkünkön, ha ujjal mutogathatunk - akkor is, ha ez valódi problémánkat, amely vélhetőleg a szorongásban gyökerezik, nem kezeli.

Sokan elfogadják, hogy tűzzel, vízzel, vassal, fénnyel, idegen fajokkal tör ránk a veszedelem majd pont holnap, vagy azután, de iziben és egészen biztosan. Ugyanakkor abban már kételkednek, hogy ostobán pusztítjuk bolygónkat, holott jóval nagyobb esélye van annak, hogy elpusztítjuk saját otthonunkat, hogy műanyag szemétbe, meg füstbe, koromba, égett olajba fullasztjuk ezt a csodabolygót, mint annak, hogy jön majd egy idegen vagy egy váratlan, a semmiből ránk törő csapás...

Félreértés ne essék: nem szeretném a valós veszélyeket bagatellizálni, és pánikot sem szeretnék kelteni. Viszont bármennyire is hidegen hagynak az ufós világvége-jóslatok, szerintem emberként azt is el kell tudnunk fogadni, hogy

bármelyik pillanatban véget érhet létezésünk, mert egy világűrben fickándozunk.

Mérhetetlen, emberi ésszel fel nem fogható méretek között bukdácsolunk vakon és a töredékét sem ismerjük az igazságnak, alig kapizsgáljuk az univerzum törvényeit.

Így azonban pontosan annyi esélyünk van arra, hogy ez a gyönyörű, sérülékeny bolygó még millió meg millió évig otthont ad számunkra, mint annak, hogy „holnapjajmindmeghalunk.”

Szerintem ezért érdemes inkább arra fókuszálni, ami jó, nevetni sokat, vigyázni egymásra és szeretni. Nagyon szeretni. Mert ez, ha nem is véd meg mindentől, de legalább összetart minket.

Ajánljuk még:

Barátkozás felnőtt fejjel: miért megy ez nehezebben a kelleténél?

Ha megfigyelem a körülöttem lévő néhány embert, akivel még valamilyen mélyebb kapcsolatot ápolok, ugyanazt látom: kevés gyerekkori barátság maradt fenn az évek során,  felnőttként pedig nagyon ritkán alakulnak újak. Bár régen ez egyáltalán nem így volt, ma már egy kezemen meg tudom számolni azt a néhány embert, akiben megbízom és rendszeresen találkozunk, beszélgetünk. És azt kívánom: bár ne így lenne!

 
X
Már követem az oldalt