„Láthatóvá tenni a láthatatlant” – Duplainterjú egy csillagásszal és egy asztrofotóssal

Évről-évre nagy népszerűségnek örvend a táborotok a gyerekek körében. Minek köszönhető ez?

Laci: Talán annak, hogy ez a tábor egy picit más, mint a többi. Sok helyen telezsúfolják a gyerekek idejét programokkal a szervezők, mi hagyunk nekik egyfajta szabadságot és önállóságot. Ez nem feltétlenül divatos gondolat manapság, mondván, ha a gyerek unatkozik, akkor rosszalkodik. Persze, nálunk is vannak elevenebb gyerekek, de ők is feltalálják magukat. Büszkén mondhatom, és talán ez a legnagyobb reklámja ennek a tábornak, hogy van olyan fiatal velünk, aki 7-8-10 éve jár vissza. Már az iskoláit is elvégezte, de minden évben itt van, ha teheti.

Milyen itt a gyerekek egy napja?

Laci: Délelőtt főként játékos, laza időtöltést biztosítunk nekik, csillagászattal kapcsolatos csapatmunkában vesznek részt, este pedig előadásokat hallgathatnak meg, amit csillagászok, űrkutatók tartanak. Az idei év igazán különleges, mert minden eddiginél több, nagyhírű előadó látogatott el hozzánk.

Laci, a te életedben mi volt az a hatás, ami a csillagászat felé terelt?

Laci: Édesanyám tehet róla, szerintem azóta már százszor megbánta.

Gyerekkoromban nagyon érdekeltek a földönkívüliek és jártam egy sci-fi klubba is,

amit a szüleim nem nagyon értékeltek. Az édesanyám egyszer az újságban látott egy felhívást, miszerint csillagászati szakkör indul a planetáriumban, és azt mondta, ha már ennyire érdekelnek az ilyen kozmikus dolgok, menjek el inkább oda, hátha tanulok valami hasznosat is. Én meg jó kisfiú módjára mentem. Hát, ez lett belőle. Eleinte csak hetente jártam a szakkörre, aztán gyakorlatilag a gyerekkorom nagy részét ott töltöttem a planetáriumban, a hozzám hasonló „beteg” fiatalok társaságában. Mi az átlaggal ellentétben nem piáltunk, nem csajoztunk, nem buliztunk, hanem a csillagokkal töltöttük a napjaikat. Távcsöves bemutatókat és előadásokat tartottunk, javítgattuk a felszerelést, „megváltottuk a világot.” Egy tök jó csapat alakult ott ki.

És végül ott ragadtál felnőtt korodra is?

Laci: A tanulmányaim elvégzése után a planetárium akkori vezetője, Kovács Zoltán ajánlott fel munkát. Ez nekem akkor olyan érzés volt, mintha megnyertem volna a lottóötöst. Gyakorlatilag azóta itt dolgozom. Ő tavaly ment nyugdíjba,

 így én lettem a „főisten”. Szoktam így humorizálni, hiszen állítgatom a bolygókat, csillagokat.

Komolyra fordítva a szót, igazgatóként próbálom az intézményből a maximumot kihozni a nehéz, néha elszomorító körülmények ellenére. Óriási terveim és álmaim vannak, szeretném, ha kívül-belül megújulhatnánk, illetve kicserélnénk a több mint 50 éves csillagvetítőnket egy korszerű darabra, amellyel tökéletes csillagos égbolt mellett szédítő animációkat is ki tudunk majd vetíteni a kupolára. Ez lenne az ország első „hibrid” planetáriuma. Bízom benne, hogy ezekből az álmokból egy nap valami megvalósul. Én mindent megteszek a magam részéről.

Miki, abban, hogy asztrofotós lettél, volt-e szerepe a Kiskun-Neptunusz tábornak és az itt hallott előadásoknak?

Miki: Igen, volt. Legelső alkalommal 2013-ban jöttem a táborba, Laci invitált. Abban az évben sokan voltak itt, akik asztrofotóztak. Számomra nagyon jó élmény volt egy ilyen közösségnek a részévé válni. Úgy fogadtak, mintha ezer éve a barátjuk lennék. Lenyűgöztek a felvételek, azután igyekeztem a szükséges tudást és a gyakorlati dolgokat magamtól elsajátítani. Ha valami nem ment, akkor segítettek.

Milyen érzés idén már előadóként visszatérni?

Miki: Jó, de nehéz volt úgy összeszedni tartalmat, hogy ne száraz szaknyelven mondjam el, hanem a gyerekek által érthető módon meséljek, viszont újdonságot is átadjak annak, aki tájékozott a témában. Remélem, sikerült! Érdekes volt, ahogy utána jöttek oda hozzám a gyerekek az észlelőréten, és volt olyan, akinek az én segítségemmel készült el az első asztrofotója. Benne egy kicsit önmagamat láttam. Érdekes élmény, hogy valakinek adhattam olyan kezdő lökést, amit én is kaptam anno.

Miért szerettél bele az asztrofotózásba?

Miki: Mert a láthatatlant tehetem láthatóvá. A csillagászatnak a vizuális része gyönyörű, pazar élmény. Az égnek egy kicsi részén több csillagot láthatunk a kamerával, mint szabad szemmel a hatalmas égbolton. Számomra akkor indult ez az egész, amikor életemben először igazán meg tudtam nézni a Holdat.

Olyan érzés volt, mintha felette lebegtem volna. A képeim által próbálom ezt az élményt átadni másoknak.

Ha egy képet megörökítek, akkor bárki úgy láthatja a csillagokat, ahogy én, azzal a hihetetlen mennyiségű színnel, porral, mindennel, ami körülvesz minket, de el van bújva! És nekünk kőkeményen meg kell küzdenünk azért, hogy „megnyíljon” előttünk az égbolt.

A fényszennyezés miatt jöttök Jászszentlászlóra, távol a városoktól. Itt gyönyörűen meg lehet tapasztalni, miként fest egy igazi, csillagokkal telehintett égbolt. Milyen élmény ez az új táborozóknak?

Laci: Aki először jár itt, általában meglepődik, hogy itt „faltól falig tejút” látszik, A mi táborunk ezért is kuriózum, mert itt teljesen el lehet látni az ideális horizontig, nem fedik a látóhatárt a hegyek, épületek. Olyan természeti szépséget tapasztalhatunk meg itt, ami egyre kevesebb helyen van. Nem egy nagy turista centrum, nyugodt hely. Egyszer egy budapesti tanárnő hozott ide néhány gyereket, akik itt a pusztában, a puritán körülmények között gyakorlatilag

két nap alatt átváltoztak falusi gyerekekké. Némelyik úgy nézett ki, mint Bendegúz az Indul a bakterházból.

Hiába voltak az év 360 napjában a villamoshoz, a metróhoz, a városi nyüzsgéshez szokva, itt nem kellett nekik a mobiltelefon, a számítógép, és nem unatkoztak! Máshol nem igazán van lehetőségük ilyen élettapasztalatra szert tenni. 

Volt olyan észlelésetek itt a táborban, amit akár még évek múltán is fel-felemlegettek?

Miki: A tűzgömb!

Laci: Igen, ez már egy hagyomány nálunk: ha Kiskun tábor, akkor tényleg mindig van legalább egy olyan tűzgömb, vagyis látványos meteorit a tábor ideje alatt, amivel még az országos sajtó is foglalkozik. Persze, rendszerint a hátam mögött szoktak történni és én nem látom őket. De a kameráink, ameklyek egész éjszaka kémlelik az eget, felveszik. Az ideivel szerencsém volt, én is láttam.

Különleges volt, szinte sorsszerű, hogy épp azt az estét választotta, amikor erről a témáról hallgattunk előadást.

Éppen Sárneczky Krisztián, a magyar kisbolygó- és üstököskutatás egyik legnagyobb alakja adott elő. Ilyenkor az ember elcsodálkozik egy picit a 21. század csodáin. Gyakorlatilag tíz-tizenöt perc múlva, ahogy megtörtént a jelenség, bárki megnézhette teljes pompájában: ragyogóan sikerült felvenni, elemezni tudtuk, hogy honnan jött, hová ment, hol pottyanhatott le. Az égés színe alapján meg tudtuk ítélni, milyen anyagokból állhatott a meteor, mert a plazmacsatorna, ami kialakul körülötte, árulkodik róla. 

Nyitókép: Tóth Horgosi Miklós asztrofotója