Kijelenteni, hogy van olyan lány, aki ezt, vagyis a pofont igényli, önmagában agresszió. Engem mégsem csak az értékpusztító, arrogáns retorika ütött gyomorszájon egy ennyire kényes és még ma is tabuként kezelt jelenséggel kapcsolatban, hanem az is, hogy simán lehet, Berki dörzsölten és tudatosan eképpen kívánja rosszfiú imidzsét építeni. Átlépve a vörös vonalon azért enged meg magának egy ennyire romlott, gyomorforgató kijelentést (is), ezért dobja be a köztudatba ezt a témát ily módon, mert ismeri a folyamatokat, és tudja, hogy ezután nincs más dolga, mint figyelni az általa keltett hírverést. Bizonyította: neki mindegy, mit mond vagy tesz, csak beszéljenek róla. Elképzelhető ugyan, hogy tévedek, ezesetben viszont Berki csak egy szánalmas figura, akiből csak úgy kibugyogott ez a mondat, mert egy adott, általa éppen nem kontrollált pillanatban megrepedt a magára amúgy is csak nagy nehezen felkent civilizációs máz.
Szinte mindegy is az igazság: bármi áll a háttérben, neki kedvez a jelen – e pillanatban a hazai sajtó Berkiről ír és beszél, tele van vele (újfent) a média, a neve közszájon forog. Elhiteti velünk és feltehetően maga is elhiszi, hogy fontos amit tesz vagy mond, így véleményvezérként tetszeleghet. Pedig nem az.
Nem véleményvezér, és valójában nem fontos az, amit mond, se az ok, amiért mondja. Egy súlytalan figura, mégis a képernyőkön van, érzékelhető, érezhető:
kínt okoz, még akkor is, ha jelenlétével nem mutat túl egy rosszul megválasztott, túl szűk cipőn.
Alapesetben kár róla beszélni, de ami ezúttal a családon belüli erőszakkal kapcsolatban elhagyta a száját, az savként marja, rombolja azt a kitartó, de tapintatos kommunikációt, az áldozatok segítését szolgáló munkát, amit a szakemberek és a kijelentéseikért felelősséget vállaló sajtó- és médiamunkások végeznek. Mert szeretnénk vagy sem, a Berki-féle kijelentések terjednek, a lelkekbe ívódnak, pusztítanak – ez ellen pedig minden alkalommal fel kell szólalni.
Mert az ilyen kijelentés befúrja magát a bőr alá, ott okoz sebeket; az áldozatoknak jobban fáj majd tőle minden eddig elszenvedett pofon, ütés, rúgás, fojtogatás, míg az agresszor támogatást kap, nagyobbat üt majd nagy merészen, ha sor kerül a dologra. Mert vannak ugye nők, akik egyenesen igénylik ezt…
Igénylik.
Értjük, ugye, ennek a kijelentésnek az otromba, kártékony, agresszorokat felmentő hazugságát, az igazi erejét?
Mert mit üzen ez a rövid mondat?
Azt, hogy a nők egy része (ahogyan a férfiáldozatok is), egyszerűen csak nem tudják hol és mikor kell kussban maradni. Időben elhallgatni. Csendben meghúzódni a sarokban. Vannak, akik nem tudják, hol a határ, mikor kell végre befogni a lepénylesőjüket, időben abbahagyni a kereplést, jókor kifordulni a szobából. Mert nem tanulták meg, és/vagy igénylik, hogy valaki mutassa meg nekik, hol lakik az Atyaúristen. Segítsenek már nekik, úgy izomból, felismerni, hogy ki az úr a házban. Mutassa meg néhány jól lendített pofonnal valaki, hol is van a másik helye. A sarokban ugye?
Mert valaki igényli, hogy ezt megmutassák neki. Pofonokkal, ütéssel, rúgással, megalázással, égő cigicsikkekkel, forró vízzel, hajtépéssel, kivert fogakkal.
Mert attól majd megtanulja, és talán eljut odáig, hogy nem igényli. Legfeljebb, ha nagyon hiányzik.
És bár Berki „csak” pofonról beszélt, egy pofon ritkán csak egy pofon. Viszont egyetlen pofon is sok, EGYETLEN POFONT SEM KELL elviselnie se nőnek, se férfinak, se gyereknek, se idősnek. Soha, senkinek.
Mert a családon belüli erőszak bűn. Az idegenek közötti agressziónál is nagyobb bűn, mert egy olyan közegben, egy olyan, az érzelmek miatt (is) bonyolult környezetben történik meg, ahol ha nincs egyensúly és igazság, akkor a gyengébb fél kiszolgáltatottabb mindenkinél.
Senki nem igényli azt, hogy bántalmazzák és megalázzák őt. Ellenkezőleg. Reméljük nagy nyilvánosság előtt ez is elhangzik, elégszer és elég hangosan, hogy elfedje az áldozatokat tovább bántalmazó kijelentések hangját.
„Anya, már megint sírsz!” – Egy olvasónk története a verbális bántalmazásról
Sokan hajlamosak a verbális bántalmazásra legyinteni, főleg, ha (még) nem történt fizikai tettlegesség. Pedig a fizikai és az érzelmi fájdalom egy utat jár be, az érzelmi agresszió (is) évtizedekig nyomot hagy bennünk, melyek feldolgozása hosszú és nehéz feladat. Ellenben nem reménytelen. Olvassátok el a kétgyerekes, 33 éves Melinda történetét.
