„Ünnepeltünk, és koccintottunk a gyerekkel, na és?”

Vidéken nőttem fel, tizennégy évesen költöztünk a városba, majd a fővárosba, ahol aztán felnőtt fejjel minden vágyam volt, hogy visszatérjek falura. Ez végül sikerült, hosszú évtizedek után. De egészen mást jelent ez a környezet egy gyereknek, és mást a felnőttnek. Számos olyan különbséget kellett megtapasztalnom, amit a „te máshol szocializálódtál” mondattal tudtak le azok, akik előtt rácsodálkoztam erre-arra.

Hosszan tudnék mesélni élesen elváló városi-falusi különbségekről a munkahelyi légkörtől kezdve a harcos-kontra-megalkuvó személyiségtípusokon át a történések feletti véleményalkotásokig, de a legerőteljesebb meghökkenést a felső tagozatos diákok családi szokásaival kapcsolatban éltem át. Nem azt mondom, hogy városban ilyen nincs, csak hogy én falun találkoztam vele először. 

Nekem ugyanis az volt a természetes, hogy felhördülök, ha ilyen korú gyerek kezében cigarettát vagy alkoholt látok. Éppen ezért értek váratlanul a ballagások, születésnapok, esküvők alkalmával a közösségi hálóra kiposztolt képek:

apuka vagy anyuka vígan koccint a kiskorúval, amit nagy büszkén mutat be országnak-világnak.

Előző munkahelyemen még rohantam volna a gyermekvédelmishez, hogy itten bizony bajok vannak, veszélyeztetik a gyermeket. Itt egyrészt gyermekvédelmis nem akadt, másrészt pedig igen izmos listám lett volna az érintett családokról. Ez a szokás – rándítottak vállat a helyiek, néhányan megmosolyogva megrökönyödésemet.

Sokáig úgy voltam vele, hogy talán igazuk van, és én fújom csak fel ezt az egészet, lehet, nem olyan nagy ügy, ha egy-egy felest lecsúsztatnak a gyerek torkán 13-14, de akár 10-12 éves korban. Mindenesetre tettem, amit tehettem, kifejeztem rosszallásom a szülőknek, a gyerekeknek beszéltem az alkohol veszélyeiről, a szervezetet károsító hatásairól, és kicsit hiszem is, hogy részben értő fülekre talált a mondandóm.

A sors viszont megmutatta, mennyire nem volt alaptalan az aggodalmam. Már tizenhét éves a lány, akit ilyen képeken láttam hatodikos korában: anyukával koccintott egy esküvőn, és anyuka még kommentet is fűzött hozzá: „Tud valamit a kiscsaj!” Amikor szép szóval, kedvesen próbáltam hatni rá, az volt a válasz: „Na és? Esküvő volt!” Merthogy ez ugye mindenre magyarázat.

Hát, most találkoztam ezzel a lánnyal, és hosszan beszélgettünk. Kiderült, hogy nem tud szabadulni az alkohol rabságából. Szeretne, de nem bír. Először egy családi partin rúgatták be, akkor olyan beteg lett, hogy azt hitte, soha életében többet nem fog inni. De jött egy születésnap, egy húsvét, egy karácsony: mindenütt koccintott, észre sem vette, de egyszer csak már alig várta, hogy egy-egy összejövetelen előkerüljenek az üvegek. Később el-elcsent ilyenkor egyet-egyet,az ágyneműtartójába rejtette, onnan kortyolgatott nagy titokban. Aztán már nyíltan ivott,

ő lett a család vagánya, a kiscsaj, aki bírja a piát.

„Pedig nem bírtam. Aznap igen, de másnap nem tudtam felkelni, és iskolába menni. Hamar rájöttem, hogy ha ilyenkor megiszok valamit, akkor nem fáj a fejem tovább, és el tudok menni.”

De mindez csak általános iskolában működött. Középiskolában már szinte csak az első hónapot járta végig, utána inkább otthon maradt, az orvos adott igazolásokat egy darabig, mert kitalált ezt-azt, miért is nem ment iskolába. Aztán már az orvoshoz se tudott elvánszorogni, és gyűltek az igazolatlanok. Elvették a családi pótlékot, aztán megszűnt a tankötelezettség, és ennyi is volt, kimaradt az iskolából.

A szívem majd megszakadt. Okos lány volt, bíztam benne, hogy továbbtanul, és sosem gondoltam volna, hogy éppen ő fogja nyolc általánossal végezni. Még csak azt sem mondanám, hogy olyan borzasztóak a családi körülmények. Nem azok, a testvérei elvégezték a középiskolát. Csak hát isznak olykor ─ ő pedig függővé vált. A szüleivel, testvéreivel ez nem történt meg, őrá azonban így hatottak a családi ivászatok.

Aggódva nézem az újonnan kikerülő, hasonlóan koccintgatós képeket a tizenévesekről: vajon ki lesz a következő?