Unatkozunk, tehát vagyunk: hová tűnt a semmittevés és az álmodozás az életünkből?

Szeretek utazni, mindegy mivel, csak menjek valamerre. Olyankor szívesen bámulok ki az ablakon, nézem a tájat, a mellettünk elsuhanó fákat, a bennünket komótosan kísérő felhőket és a mindig máshol felbukkanó napot, holdat, csillagokat. Gyerekkoromban az autó hátsó ülésén ülve képzeltem el mindig, milyen kalandokban szeretnék részt venni. Jó egy kicsit álmodozni, akkor 

bárki lehetek, bármilyen jó érzést átélhetek.

Rendszeresen sátraztam egy sűrű erdőben, távol az emberektől, a fák, az őzek és a lehulló falevelek társaságában.

Máskor arról ábrándoztam, milyenek lesznek majd a gimnazista éveim, vagy felnőttkoromban hány kutyával fogok együtt élni. Tervezgettem, hogy az osztálykiránduláson kivel leszek együtt egy szobában, karácsonyra mit kérjek a szüleimtől ajándékba, vagy a tesómnak milyen meglepetéssel készüljek a közelgő születésnapjára… Egyik álom jött a másik vágy után, imádtam ugrándozni térben és időben.

Ez a szokásom a mai napig megmaradt. Utazótársaimmal ellentétben nem nyúlok az okostelefonomért, miután elfoglaltam a helyemet a vonaton. A szemem az ablakot keresi, az azon túli tájat, azt a végtelent, ahol bármi megtörténhet – nem valós, de az a történet akkor is az enyém. Fizikailag nem élem át, ám az elképzeléséből fakadó érzések hatnak rám. Erre pedig igényem van akkor is, ha lefoglalhatnám magam a hírekkel, főzős videóval, vicces mémmel vagy akár egy filmmel, játékkal is. 

Hallgattam nemrég egy előadást, amiben az előadó többek között arról beszélt, hogy mára eltűnt a semmire sem gondolás az emberek életéből. Nem tudunk unatkozni, félünk magunkra maradni a gondolatainkkal,

nem merjük átgondolni a dolgainkat.

S mintha elfelejtettünk volna álmodozni, pedig a vágyaink megélésének ugyanúgy van szerepe a lelki egyensúlyunk fenntartásában vagy a személyiségfejlődésben.

Hiszen nincs már fölös időnk, mindig van miért ellenőrizni az e-maileket, a közösségi oldalakat, a híreket, vagy mindig van egy sorozat, egy játék, amit tovább muszáj nézni, játszani. Amint van pár percnyi időnk, egyből nyúlunk a telefon után, ahelyett, hogy csak ott lennénk a váróteremben vagy a vonaton, és néznénk, kik vannak körülöttünk, mi történik a környezetünkben, vagy éppen hagynánk magunkat befelé fordulni.

Függőség

Az okostelefon minden kétséget kizáróan egy rendkívül hasznos eszköz, én is imádom az összes olyan funkcióját, ami megkönnyíti az életemet. Segítségemre van a munkában és a magánéletben egyaránt, a legnagyobb jóindulattal sem lehet rám azt mondani, hogy technológiaellenes lennék, sőt, pont fordítva. Viszont nem esem kétségbe, ha úgy indulok el otthonról, hogy éppen nincs nálam a készülék.

De ha nálam van, akkor sem veszem elő ötpercenként, mert éppen nincs semmi dolgom. Legfeljebb akkor, ha fontos visszajelzést várok, de azt is jelzi a készülék, amiatt nem kell állandóan a képernyőt figyelni. Sokszor rácsodálkozom, mikor lett ilyen nagyon fontos és nélkülözhetetlen mindenki, hogy az emberek képtelenek a telefon nézegetése, nyomkodása és a közösségi oldalak átgörgetése nélkül akár csak egy napot is eltölteni.

Mérete és praktikussága miatt az okostelefont bárhová magunkkal vihetjük, sőt, mivel már fizetni is tudunk vele, sokszor csak azt visszük magunkkal bármi más helyett. Így azonban bármikor elővehetjük és kielégíthetjük vele a kényszeres cselekedeteinket. A ránézést, a pörgetést, a nyomkodást. Valójában a legtöbben ritkán vagyunk néhány méternél távolabb az okostelefonunktól. A drogokhoz és az alkoholhoz hasonlóan sajnos

ezek a készülékek is kiválthatják az agy kémiai dopaminjának felszabadulását, és megváltoztathatják a hangulatunkat.

Gyorsan kialakulhat a tolerancia, ami miatt egyre több időt töltünk a képernyő előtt, hogy azzal jutalmazzuk magunkat.

Az okostelefonok állandó használata gyakran más mögöttes probléma, például stressz, szorongás, depresszió vagy magány tünete is lehet. Ugyanakkor súlyosbíthatja is ezeket. Ha például az okostelefont „biztonsági takaróként” használjuk, hogy enyhítse a szorongásunkat, a magányunkat vagy a kínos érzést egy társas helyzetben, az csak akkor sikerülhet, ha még jobban eltávolodunk a körülöttünk lévő emberektől. A telefon képernyőjének bámulása meggátolja a személyes interakciókat, amelyek hozzájárulhatnának ahhoz, hogy valós kapcsolatot alakítsunk ki másokkal, enyhítsük a szorongást és javítsuk a hangulatunkat. Vagyis valójában csak fokozza a szorongásunkat.

Mit tehetsz ellene?

A probléma felismerése után lépésről lépésre haladva megszabadulhatunk az okostelefonunk hatalmától a hétköznapjaink felett. Képzeljük el úgy, mint egy (remélhetőleg sikeres) diétát, ami nem megy egyik napról a másikra, de idővel beérik a gyümölcse. Nem a teljes megvonás a cél, hanem a képernyőidőnk lecsökkentése és egészségesebb kapcsolat kialakítása az okostelefonunkkal. Valamint az, hogy visszakapjuk az unatkozásra, ábrándozásra és tervezgetésre elfecsérelhető időnket.

• Korlátozzuk a napi képernyőidőnket – az idő előrehaladtával legyen egyre kevesebb.
• Kapcsoljuk ki az internetet bizonyos napszakokban a telefonon, és ne vigyük magunkkal még a fürdőszobába is.
• Lefekvés után hagyjuk kartávolságon kívül, akár még a hálószobába se vigyük be.
• Amikor napközben a telefon után nyúlunk, vegyük észre, hogy már megint csak unalomból tennénk és keressünk helyette más tevékenységet.
• Töröljük le a játékokat a készülékről.
• Vegyük le a hangot a közösségi média értesítéseiről. Vagy akár az alkalmazásokat is törölhetjük, meghagyva azt a kettőt, amit valóban használunk a barátok és rokonok elérésére.