Sikítófrászra legjobb gyógyír az ismerkedés – a sikló nem ellenségünk!

Az erdei sikló (Zamenis longissimus) sokunknak ismerős lehet valahonnan, még akkor is, ha élőben eddig még nem találkoztunk vele. A fizimiskája alapján kissé ijesztő állat ugyanis az ókorban a gyógyítás egyik istene, Aszklépiosz jelképe volt, és

a mai napig visszamosolyog ránk az élet csillagában botra rátekeredő sikló képében, mint közismert egészségügyi szimbólumunk. Nem tévesztendő össze caduceus botjával, amelyre két kígyó tekeredik, és amely a kereskedelem jelképe.

Egy kifejezetten hosszú, akár több mint két méteresre is fejlődő fajról beszélünk, ami kertünkben megjelenve akár komoly riadalmat is tud okozni. A kifejlett egyedek hasi része sárgásfehér, hátuk és oldalaik zöldesek, barnásak vagy éppen szürkések. A halántékukon világossárga, halványabb mintázat látható, de az idősebb példányokról ez akár hiányozhat is. A fiatal erdei siklók világos alapszínét háti és hasi oldalukon barnás foltok tarkítják, és ugyanilyen arccsíkjuk van a szemük és az álluk között is.

Fotó: 123RF

Az erdei siklók nappali életmódot folytatnak. Főként a reggeli, délelőtti órákban aktívak, de enyhébb, borongósabb időben egész nap találkozhatunk velük. Szoktak is nagy ijedtséget okozni, mikor méretes példányaik keresztbe szelik az ágyásokat: ilyenkor reflexszerűen nyúl az ember a lapát vagy gereblye után. És bár fenyegetettséget érezve előbb lapulnak, majd végső megoldásként harapva támadnak, alapvetően teljesen veszélytelen állatok.

Ha mi békén hagyjuk őket, ők is jó messziről elkerülnek bennünket.

És bár megjelenésük miatt kissé távolságtartóan kezeljük népes táborukat, érdemes máshogy hozzáállnunk ehhez a kérdéshez:

az erdei sikló ugyanis kertünk aktív ragadozójaként számos rágcsálótól szabadíthat meg bennünket. Étlapján nagy számban szerepelhetnek egerek, patkányok, pockok.

Fotó: 123RF

És igen: betévedhet a madarak számára biztosított odúkba, fészkekbe is, de ha ezeket jól működő védelemmel látjuk el, akkor úgy örülhetünk a siklónak kertünkben, hogy közben madaraink fiókáit sem kell féltenünk. Ráadásul

az erdei szikló – annak ellenére, hogy kemény harcosnak tűnhet – méreggel nem rendelkezik, így ránk nézve teljesen veszélytelen.

Áldozatait vagy élve nyeli le, vagy megfojtja őket, és csak azután fogyasztja el, de ne féljünk: embert nem eszik…

Fotó: 123RF

A mezei pocok (Arvicola arvalis) és a mezei egér (Arvicola agrestis) túlszaporodásának megfékezésében is nagy segítségünkre lehetnek, hiszen a túl magas populációban jelenlevő rágcsálók a mezőgazdaságnak komoly károkat tudnak okozni. Egy állatra átlagosan legkevesebb 2-3 kg gabona elfogyasztását vagy raktározását számolják a szakemberek, így egy adott területen az adott évi szaporulattal számolva négyszázötven rágcsáló körülbelül 1350 kg gabonát „vehet el” a termésből.

Ha úgy számolunk, hogy egy sikló egy év alatt csak öt pockot fogyaszt el, akkor öt pocok elpusztításával (a szaporulat megakadályozását is beleszámítva) 2250-nel csökkenti számukat, ami körülbelül 6500 kg gabona megőrzését jelentheti.

Érdemes tehát így tekintenünk a kertünkben felbukkanó siklókra, nem beszélve arról, hogy mint a tápláléklánc és az ökoszisztéma fontos részei, jelentős szerepet játszanak azok fennmaradásában és egyensúlyának biztosításában.

Fotó: 123RF

Az erdei siklók párzására június közepén kerül sor, ami után július elején a nőstény 5–8 sárgásfehér, puha, hosszúkás tojást rak le. Kedvelt fészkelési helyük a komposzt: ha kicsit alá nézünk, elképzelhető, hogy szabad szemmel is láthatjuk a füzérré összeragadt siklótojásokat. Időjárástól függően az utódok augusztus végén vagy szeptember elején kelnek ki, és 6–8 napos korukban bekövetkezett vedlésükig nem táplálkoznak. Igazi kis túlélők…

Fontos tudnunk, hogy Magyarországon minden kétéltű és hüllő, így az erdei sikló is védett – természetvédelmi értéke 50 000 forint.

Élőhelyeik feldarabolódása és azok egyre fokozódó emberi kihasználása rendkívül sérülékennyé teszik ezt a fajt is, így védelmük annak ellenére is indokolt, hogy számuk még nem csökkent drasztikus mértékben.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szerint

a lassan mozgó, rejtőszínükben bízó egyedeket gyakran verik agyon vagy gázolják el az erdei utakon, ráadásul leginkább a párosodási időszakban vannak ezeknek a veszélyeknek kitéve, amikor a nőstények után kutató hímek nagy távolságokat tesznek meg.

Legyünk tehát emberségesek, és hagyjuk őket békében élni!

Fotó: Pixabay / Rihaij

Magyarországon találkozhatunk még a kockás siklóval (Natrix tessellata), ami egy közepes termetű, maximum egyméteresre megnővő faj. Alapszíne olajzöldes szürkés, amit hátán sötétbarna vagy fekete négyzetek tarkítanak. Hasi része szürkés vagy sárgásbarna, sötét mintázattal. Kiváló úszó hírében áll, és meleg időszakban szinte sosem hagyja el a vizet. Órákig képes levegővétel nélkül mozdulatlanul várakozni víz alatti rejtekhelyén, hogy aztán a hirtelen meglepetésével csapjanak le áldozataikra.

Halak, békák és ebihalak szerepelnek az étlapjukon, és minden évben 10-20 utóddal örvendeztetik meg környezetüket.

Érdekességük, hogy veszélyt érzékelve kellemetlen szagú mirigyváladékot lövellnek ki kloákájukból vagy döglöttnek tettetik magukat.

Fotó: Pixabay / Joël 

A rézsikló (Coronella austriaca) sem maradhat ki a sorból, ami átlagosan 50-70 centiméter hosszúságúra nő meg. Teste szürkés, barna, sárgás vagy bronzvörös, hasa téglavörös, vörösessárga vagy kékesszürke.

Ez az a siklófaj, amit sokszor összetévesztenek a keresztes viperával, de a rézsikló karcsúbb, pupillája pedig kerek és nem vágott, mint a viperáé.

Fiatal egyedei főleg ízeltlábúakkal táplálkoznak, de idősödve egyre több gyík és rágcsáló szerepel étlapjukon. A rézsiklók álelevenszülők: augusztusban 8-15 utód jön a világra egy lágy burokban, amiből azonnal ki is bújnak. Testhosszuk ekkor 12-15 centiméter, egyéves korukig szürkék, hasuk pedig téglavörös.

Fotó: Unsplash / Adrien Stachowiak

Folyó- és tópartok gyakori lakója a vízisikló (Natrix natrix), akiknél a nőstények akár másfélszer akkorák is lehetnek, mint a hímek. Színezetük változatos: hátuk zöldes vagy kékesszürke, gyakoriak a feketés példányok, a sötétszürkés haspajzsok széle pedig csontfehér.

A háton páros fekete pontsor fut végig, de legjobb azonosítójelük a tarkó két oldalán látható, nőstényeknél halványabb, hímeknél erőteljesebb színű félhold alakú, sárga, fehér vagy ritkábban vörös folt.

Főleg nappal aktívak, táplálékukat kisebb termetű gerincesek alkotják: halak és kétéltűek, de főleg békák. Mérget nem termelnek, bár ha megriasztják őket, akkor kobraállást vehetnek fel, és fenyegetően sziszeghetnek vélt támadójukra, ami valljuk be: igencsak ijesztő tud lenni. Hát még az, amikor bűzös váladékkal spriccelik le a támadót – ezt jobb elkerülni, ezért itt is az örökérvényű szabályt alkalmazhatjuk: hagyjunk békét nekik!

Nyitókép: 123RF