Nem az értéket, hanem az extremitást kutatja a világ – de mi lesz így a tehetségekkel?

Nehéz sorsú értelmiségi családból származom. A próbára tevő sors, a nyomor kiélesíti a figyelmet, gondolkodásra késztet, érzékenyebbé formálja a tudatot. Nyomasztó teher ez a háttér, nem titkolom, hogy a mai napig nehéz megbékélnem vele. Erőm és kitartásom által érvényre juttathattam tehetségem, de sokszor a születésemből fakadó hátrányom miatt bizonytalanodtam el, és hoztam rossz döntéseket.

Gyakran úgy éreztem, nem érdemlem meg az elismerést. Az uszodában papuccsal vert az edzőm, és ugyanez az ember végigvonszolt hétévesen a betonon, mert éppen úgy tartotta kedve. Persze nem rendkívüli a történetem. Aki saját „zsírján” küzdi fel magát, annak rögösebb az érvényesüléshez vezető út, sokaknak az enyémnél jóval göröngyösebb. De az biztos, hogy már én is számtalanszor éreztem a támogató szavak, a segítő kapcsolódások hiányát. Kevesebbnek éreztem magam, úgy véltem, hogy ugyanazért az eredményért sokkal többet kell tennem-tanulnom, mint annak, aki indulásból jó pozícióban volt. Sok személyes tapasztalat nyomán tanultam meg, hogy művészként, tanárként hogyan segíthetek a jó érzékű embereknek, hogy mit és kiket kell elkerülni. Volt részem csalódásban, kudarcban, és

bármennyire nem akartam, vagy épp nem tudtam, mégis megtanultam küzdeni.

Megtanultam elfogadni a hibát, elutasítani az agresszív, másokat félresöpörni akaró törekvéseket és rugalmas megoldásokban körültekintően, nyitottan tervezni.

Viccelődve szoktam mondani, hogy ha Jókai Mórnak, Szabó Magdának vagy Bartók Bélának Instagram esetleg TikTok-fiókja lenne, valószínűleg nem követnék őket tömegek. Az elgondolkodás, az elmélyülés művészete rétegkultúrává vált, pedig a kattintásvadász világnak szüksége lenne néhány nyugtató, békés, simogató szóra.

Nem vagyok a modernizálódó világ ellensége. Szeretem a nyüzsgést, lenyűgözve bámulom a fantasztikus „kütyüket”, nyitott vagyok minden újdonságra a mindennapokban és a szórakoztatásban.

Elfogadom, hogy bátraké a szerencse. De egyre inkább hiányolom az ellensúlyt.

Mi a helyzet a szerénnyel, a mértéket keresővel, aki nem mer pályázni, versenyekre jelentkezni, aki kicsit lassabban fejlődik, akinek szüksége van arra, hogy felfedezzék, bíztassák? Messzebb megyek: mi a helyzet azokkal, akik nem kiabálnak, akik nem akarnak állandóan nagyokat mondani, hanem szépen, választékosan beszélnek? Akik nem feltűnősködnek, nem akarnak állandóan „villantani”, csak egyszerűen és természetesen léteznek?

A rét a virágok sokszínűségétől lesz meghitt, az éjszakai város a változatos fényektől lesz vonzó. De az emberek? Úgy tűnik, a mai világban

bármennyire is az „egyéni” az érték, egyre inkább uniformizálódunk.

Ebben jelentős szerepe van szerintem a médiának, ami a nagy durranások sorozatáról szól. A nőkből mutassunk minél többet, a sztárok legyenek „szexik”, hangosak és polgárpukkasztóak.

Különösen jól látszik e gondolkodásmód a tehetségkutatókban: a zsűri-műsorvezető esetében a panelszerű, ismétlődő megnyilvánulások nélkülözhetetlenek, cserébe felemelik azt, aki a leghangosabb, legeladhatóbb, legvalamilyenebb. Csakhogy a valamilyenség már rég nem (feltétlenül) társul értékekkel.

Szórakoztatás vagy tehetségkutatás?

A kitörés vágya közös emberi tulajdonság. Szeretjük a meséket, amiben a legkisebb fiú, a szegénylegény is király lehet, meg azt, amelyikben a szerény, dolgos lányba éppen a királyfi szeret bele. Valami ilyesmit ígér(ne) a tehetségkutató-műfaj is: odamész, megmutatod az értékeidet, és azok által felemelkedsz, egy új élet lehetősége nyílik meg előtted. Csakhogy a világ ma különlegességet akar, a „mutass meg minél többet magadból” éhsége csillapíthatatlannak látszik. Ezért aztán egyre extrémebb formátumok gyűjtik a vállalkozó szellemű embereket, vagyis a tehetségkutatókon egyre több meghökkentő és néha félelmetes karakter lép színpadra. Lesznek, akik lehetőséget, mások morzsákat, „15 perc hírnevet” kapnak. Néhányan elindulhatnak álmaik útján, de a többségnek ez a végállomás.

Minden sajátosságával és esetleges furcsaságával együtt szükség van ezekre a formátumokra. Izgalmasak, érdekfeszítőek tudnak lenni, rengeteg beszédtémát adnak és megadják azt a katarzist, amitől felhőtlen perceket, inspirációt nyer a néző. Nem venném el az emelkedett pillanatok erejét sem, melyekkel bámulatos előadók, művészek kápráztatnak el minket, csak hiányolom az ismeretek, az érzések és megfogalmazások árnyaltabb, néha elmélyültebb perspektíváját. De még ha igényes is egy efféle műsor, nem gondolhatjuk ezt valódi tehetséggondozásnak, még csak tehetségkutatásnak sem. Hiszen egy ilyen adás, mindig csak az, ami: egy show, ami tünete a kor betegségeinek.

Egy sikeres tehetséggondozási program alapja egy újragondolt nevelési rendszer lehetne, melyben az élménypedagógia, az élményeken keresztül történő oktatás domináns. A mai világ kihívása, hogy a közismereti tárgyak kizárólagossága helyett azonos súllyal jelenjen meg az érzelmi-, értelmi-, művészeti-, esztétikai nevelés, a viselkedéskultúra és a sport minőségi, pedagógiai igényű oktatása.

Mert ha tehetségeket keresünk, akkor nekünk kell a fiatalok közé menni, felkutatni őket. Megláthatjuk az értéket bárkiben, és az arra érdemeseket támogathatjuk, erősíthetjük, hogy meg tudják mutatni magukat. De ennek elsődleges terepe nem a kamerák előtt, még csak nem is kisvárosi sportpálya vagy művelődési ház rivaldafényében van, ugyanis ha csak a jól láthatókat fejlesztjük, akik szívesen mutatják meg, amit tudnak, akkor éppen a rejtett kincseket nem fedezzük fel soha. Ahhoz viszont, hogy őket megtaláljuk, közéjük kell menni, és a háttérből figyelni: meglátni, kinek miben van szüksége támogatásra, és milyen formán adhatjuk azt meg neki. Végső soron (leginkább) ebben áll minden pedagógus, fejlesztő, edző feladata. Mert ha van mellettünk egy Kati néni vagy Ádám bácsi, aki olyan figyelmet és szeretetet ad, amire szükségünk van, szárnyalni tud a tehetségünk, és általa mi is. Legalábbis én ezt tapasztaltam akár támogatásra vágyó gyerek, akár igyekvő edző voltam.