Ne várjuk meg, míg a gyerek felakasztja magát az iskolában!

Julcsi harmadik osztályos, kilenc éves kislány – igazi kis dalospacsirta. Jókedélyű, táncos kedvű gyermek, fest, rajzol és kémiai kísérletekkel szórakoztatja magát, külön foglalkozásokon pedig zongorázik és néptáncol. Ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik a koronavírus járvány idején kezdte az iskolát, így az első két évet maszkban és online oktatásban töltötte, a harmadik évet a folyamatos pedagógus-sztrájkok tették tönkre, habár a gyerekek lelkesedése töretlen maradt. Azt hiszem, ez önmagában egy csoda.

Elvileg a környék egyik legjobb iskolájába jár, az iskolán belül pedig elvileg a legjobb tanító nénit fogtuk ki.

Az idei évet azzal kezdtük, hogy a tanító néni bezárta az osztályba, mert nem vette észre, hogy nincs ott a sorban az ebédlőbe igyekvő gyerekek között. Amikor Julcsi észrevette, hogy egyedül maradt és nem tud kijutni a teremből, elkezdett kopogtatni az ajtón kifele, hátha valaki meghallja. Egy szomszédos osztálybeli gyerek vette észre, és lement az ebédlőbe a kulcsért. Szerencsére nem történt baj, de akár rossz vége is lehetett volna a dolognak, hiszen a második emeleten van az osztály, szünetben nyilván szellőztetnek, tehát a gyerek az ablakon keresztül is megpróbálhatott volna segítséget kérni. Mikor lement az ebédlőbe,

a tanító néni nem vigasztalni kezdte, hanem jól megszidta, mert szerinte ő volt a hibás, amiért bezárta.

Délután próbáltam elérni a tanító nénit, hogy megbeszéljem az incidenst, de nem sikerült. A következő héten időpontot kértem tőle, és bementem az iskolába, tudni szerettem volna, mi történt pontosan, és hogyan fordulhat elő, hogy egy kiskorút bezár az osztályba, majd jól meg is szidja utána, a teljes felelősséget ráterhelve. Még mielőtt bármit mondhattam volna, az „elvileg” kiváló tanító néni elkezdte szapulni a gyereket, mondván, az ebéd előtti tornaóra után nem képes két perc alatt átöltözni, és tulajdonképpen csakis az ő hibája, a pad alatt volt a feje, amikor a cipőjét húzta, ezért ő nem is láthatta, hogy bezárja. Amikor megkérdeztem, ki felel a gyermekekért az iskolában, az volt a válasz, csak nem képzelem, hogy ő tud ennyi gyerekre figyelni…

Az eset megdöbbentett, de a szülőkkel beszélgetve kiderült, nem Julcsi az első gyerek, akit bezár:

első osztályban egy másik kislányt is bezárt, aki nagyon kétségbeesett, sírva találtak rá.

Természetesen részünkről a bizalom megtört, és éreztem, Julcsiban is végleg elszakadt valami. A tanító néni az év folyamán többször is kérte a szülőket, hogy tartsák otthon a gyermekeket, mert sztrájk lesz és ő sztrájkolni fog. Az kérte, igazoljuk a szülői keret terhére azokat a napokat – ebben mindannyian partnerek voltunk. Természetesen fontosnak tartom, hogy normalizálódjon a helyzet az oktatásban, de rendkívül keserű szájízzel tapasztalom, több figyelmet kap a sztrájk, mint a gyermekek szempontjai. A szülőkkel való kommunikációról nem is beszélve: olyan érzésünk van,

mintha csak zavaró tényezők lennénk az iskola számára, hiszen leginkább az elmarasztalások és a pénzgyűjtések alkalmával vesznek emberszámba bennünket.

A karácsonyi szünet után Julcsi elkezdte mondogatni otthon, hogy van két kisfiú az osztályban, akik színvaknak és mutánsnak csúfolják, mert egy alkalommal az ebédnél a szomszéd kislány tányérában lévő főzelékre azt mondta, az szürke és nem zöld, majd miután kinevették, fújni kezdett rájuk, mint a felbosszantott macska. Hetekig ezzel a panasszal érkezett haza, és egyre feszültebbé vált az iskolában. Otthon sokat beszélgettünk vele arról, hogy próbálja elkerülni a konfrontálódást, ne reagáljon ezekre a csúfolódásokra, hiszen se színvak, se mutáns nem lesz a bántástól, és talán a gyerekek is megunják majd a piszkálódást. A zongoratanárnő is észlelte a problémát, ő is beszélgetett Julcsival és velem is a körülményekről, s megegyeztünk, erre figyelni kell az iskolában, otthon pedig beszélgetnünk kell róla rendszeresen. Reméltük, hamarosan a tanító néni is észlelni fogja a problémát és bekapcsolódik a megoldásába.

A csúfolódásoknak volt egy harmadik állandó szereplője is, egy kislány, akit alkoholista anyuka nevel, egyke, és minden gyerekkel rosszindulatúan viselkedik az osztályból. Zsarolással és csúfolódással bomlasztja szét a barátságokat, és már több gyermek szülei panaszkodtak arra, hogyan bántotta a gyerekeket. Persze, a születésnapokra meg sem hívják. Természetesen azt reméltem, közben a tanító néni is észreveszi, és kezelni fogja a problémát ott, ahol keletkezett. Én úgy tanultam pedagógiából, hogy az iskolában a pedagógus felel a gyermekekért, és az iskolai konfliktusokat az iskolában kell tudni kezelni. Ezért soha nem ösztönöztem egyik gyermekemet sem árulkodásra.

A bántalmazások odáig fajultak, hogy egyik nap Julcsi sírva érkezett haza, és arra kért, költözzünk el a környékről, hogy ne kelljen többet iskolába mennie. Aznap felhívott az angol anyanyelvű oktató is, mert tanúja volt egy udvari incidensnek, ahol egy csoport gyerek labdázni készült, és Julcsi elrejtette a labdát, mert nem akarták bevenni a játékba. Délelőtt egy másik incidens is történt, amit a tanító néni látott:

fogócskáztak a gyerekek, és amikor Julcsi elkapta egyiküket, közölték vele, hogy megváltozott a szabály, már két fogó van, és ő a másik fogót kapta el éppen.

Erre Julcsi dühös lett, és elkezdett csapkodni, több gyerekkel is összeverekedett. Miután sikerült megnyugtatni, beszéltem az angol tanárnővel, aki azt kérdezte: miért érzi magát ennyire rosszul Julcsi az iskolában. Elmondtuk a piszkálódásokat, ő pedig megígérte, beszélgetni fog erről a gyerekekkel.

Próbáltam elérni telefonon a tanító nénit, de nem sikerült, nem vette fel. Hétvége következett, majd utána hétfőn hívott vissza azért, hogy közölje, osztályfőnöki intőt ad a gyereknek a verekedésért. Kérdeztem, mit tud az iskolában zajló egyéb eseményekről és arról,

mi okozza ezt a feszültséget, amivel a gyermek napról-napra egyedül kell, hogy megküzdjön.

Közölte, hogy ő semmiről nem tud, Julcsi nem mondott semmit, de azt látja, a gyerek feszült, és már többször előfordult, hogy odacsapott, ezért pedig intő jár, hiszen nem verekszünk. Anyuka pedig nincs ott az iskolában, nem is tudhatja, egyáltalán igaz-e az, amit a gyermek mond. Elmondtam, hogy egy ideje már módszeresen piszkálják a gyereket, a Zita nevű kislány pedig zsarolással tartotta feszültségben hosszú ideig. Azzal fenyegette, hogy amennyiben nem engedelmeskedik neki, nem visz neki játékokat és nem csinálja azt, amire kéri, mindenkinek elmondja, Julcsi melyik kisfiút szereti az osztályból. Ezt meg is tette az első adandó alkalommal, amikor nem azt csinálta, amit kért.

A tanító néni váltig állította, az intő a megfelelő büntetés, és hallani sem akart arról, hogy esetleg az iskolában más probléma is lehet, ami a verekedéshez vezetett. Végül megkérdezte, miért nem fordult hozzá Julcsi a problémával, ő miért nem tud róla. A válaszomra adott reakció feltette a pontot az i-re: miután elmondtam, hogy az év eleji bezárás és az utána kapott büntetés után úgy gondolom, a gyermek bizalma némileg megrendült, és megtanulta, hogy nem tud, így nem is érdemes számítania a tanító nénire, ezenfelül mi sosem ösztönöztük árulkodásra, hiszen azt reméltük, észreveszi, mi történik a gyerekekkel, a tanító néni szó szerint ezt mondta:

„Ugyan, anyuka, azt gondolja, hogy a maga gyereke az egyetlen, akit bezárnak az iskolában?

Hogy képzeli, hogy én tudok figyelni ennyi gyerekre? Soha nem tanított, nem is tudja, hogy működnek a gyerekek szünetben, órán kívül!”

Nos, egyrészt képzett pedagógus vagyok, és tanítottam ezt a korosztályt angoltanárként, bár osztályfőnök ötödik osztályban voltam. Másrészt ismerem a gyerekemet, és tudom, hogy más közösségekben, ahová jár, nincsenek konfliktusai, tehát nem egy „verekedős típus”. Ahogy azt is tudom, az incidens több szereplőjére több panasz is érkezett már, de megoldás három éve nem született. Harmadrészt sosem tudtuk elérni, amikor meg szerettük volna kérdezni a történtekről, és végül minden esetben a gyereket hibáztatta, anélkül, hogy ismerte volna a körülményeket és anélkül, hogy felnőttként és pedagógusként felelősséget vállalt volna a tévedéseiért és a tájékozatlanságáért. Negyedrészt, ha valóban képzett és érett pedagógus a tanító néni, akkor azt is tudnia kellene, hogy a gyermekeknek kétféle reakciójuk lehet a bántalmazásra:

az egyik típus apátiába süllyed és visszahúzódik, magában őrlődik – ők szokták csendben felakasztani magukat a mosdóban –, a másik típus pedig fizikailag védekezik,

tehát agresszióval válaszol az agresszióra. Ők szoktak intőt kapni az iskolában.

A verekedés nem tolerálható magatartási forma, viszont olyan tünet, ami sokkal komolyabb problémát jelez. A kiskorú nem fogja tudni megvédeni magát a csoportos erőszakkal és az autoriter felnőttel szemben, tehát, ha nem tudunk számítani az osztályfőnök szakmai kompetenciájára, akkor nyilván szülőként fogjuk megvédeni a gyermeket az iskolában is. Szülőként egyébként keserű tanulság számomra:

nem szabad azt remélni, hogy a tanító néni majd kezeli az iskolai problémákat, azonnal jelezni kell az észlelt incidenseket.

Természetesen nem gondolom, hogy ez általánosan jellemző lenne a tanárokra. Nagyszerű tapasztalataink vannak a nagyobbik gyermekünk két tanítójával kapcsolatban, akiket ma is szeretettel emleget a gyerek. Nagyon sok jó tanár van, akik észreveszik és kezelik a konfliktusokat, akik valóban azon dolgoznak, hogy egy osztály közösséggé váljon. De nem mindenki alkalmas erre, és sajnos a problémák tudnak végzetes mértékben elfajulni, mintahogy annak következményeivel néha szembesülünk a hírekben. Az intézmény szerepe az, hogy ilyenkor ne félrenézzen, hanem érezze a felelősséget: hiszen a szülő valóban nincs ott, valóban nem tudja, mi történik a távollétében, és ha sejti is, beleavatkozni biztosan nem tud. Rábízza a gyermekét az intézményre, aminek vállalnia kell a felelősséget, hogy a gyerek fizikai, szellemi és érzelmi épségét, egészségét megőrzi. Ez szerencsére a legtöbb esetben megtörténik.  

Az ügy utolsó fejleménye, hogy Julcsit kikérdezte a tanító néni a bántalmazásokról és beszélt az osztállyal a problémákról. Reméljük, ez az eset nemcsak nekünk, szülőknek lesz tanulságos, hanem a tanító néni is éberebben fog vigyázni a rábízott gyerekekre.