Miért arra hagyatkozunk, aminek nincs lelke? – A belső idő (eltűnésének) nyomában

Megosztó

Miért arra hagyatkozunk, aminek nincs lelke? – A belső idő (eltűnésének) nyomában

Borús tavaszi nap volt. Gyerekek nagyszülőztek, mi pedig beletemetkeztünk a kerti munkába: ültetés, gyomlálás, kötözések, egy kis metszés, karózás – csak úgy nyikorgott a talicska. Már kellemesen átjárta testünket a fáradtság, és a gyomrunk is korogni kezdett. Tomi! Mennyi az idő? Nem tudom, nincs nálam telefon. Hol áll a nap? Nem állt sehol. Pontosabban tisztes takarásban. Akkor most mennyi az idő?

Ha jobban belegondolunk, ez a fene nagy modernizáció igencsak kényelmessé tett bennünket. Ki vagyunk szolgálva a technika vívmányainak, kopnak a megérzéseink, tűnnek el az ösztöneink, elfelejtettünk olvasni a környezetünkből, pedig az még nyitott könyv számunkra. És valljuk be: nem is feltétlenül akarunk mindent magunk megoldani. Egyre inkább hagyatkozunk valamire, aminek nincs lelke, nincs ösztöne, ami a maga tárgyiasult hidegségével bennünket is hűt. Pedig milyen jó is lenne felpillantani az égre, és millió dolgot tudni! Milyen jó is lenne érzékeinkből tanulni!

Mert azok továbbra is vannak. Minden élőlény a Föld természetes ritmusára hangolódva képes lehet értelmezi a környezetét. Ott van például az Északi-sark, ahol a sötétség az úr. Ilyen körülmények között egy órával nem rendelkező élőlénynek nehéznek tűnik felvennie a ritmust, a nappalok és éjszakák váltakozását érzékelni, és mégis: a rénszarvasok pontosan tudják, hogy mikor jött el a családalapítás ideje, mikor kell táplálékot biztosítaniuk párjuk számára, és pontosan érzik a nap ritmusát is.

De ne menjünk olyan messzire. Itt vannak a csodálatos méhek. Az életüket jelentő virágok kapcsolata igencsak szoros a Nappal, mint ahogyan a méhek tájékozódása is nagyban ettől a csodálatos égitesttől függ. Ennek ellenére mégsem ez az első számú jelzés. Bármennyire is hihetetlen, a méhek leginkább egymás tánca és rezgései alapján tájékozódnak. Már az alig pár napos méhecske is megtanulja az idősebb és tapasztaltabb társak kommunikációját, és felkészülten várja, hogy értelmezhesse azokat. Ha valahol, a méheknél gőzerővel működik az az úgynevezett belső óra.

De mi is az a belső óra?

A külvilág ingerei és az azokra adott válaszok mondhatni beprogramozzák az élőlények belső időszabályozását, mintegy láthatatlan óraként működve. Agyunk értelmezi a külső ingereket, és különböző hormonok termelésével biztosítja ennek a különleges órának zavartalan működését. Ilyen hormon például a sokat hallott melatonin, amely szabályozza az ébrenlét-ciklust, növények esetében pedig az oxigénegyensúly kialakítását.

Cirkadián, vagyis körülbelül egy nap – legalábbis a szó maga ezt jelenti. A cirkadián-ritmusokat az élőlény saját belső időmérő rendszere vezérli, amelyre a külső ingerek is hatással vannak, leginkább a napfény. Ezek a ritmusok teszik lehetővé, hogy az élőlények alkalmazkodni tudjanak a környezeti körülmények váltakozásaira, és nem mellesleg fel is tudjanak készülni rájuk.

A cirkadián ritmus első dokumentált megfigyelése Androszthenészhez fűződik, aki a Kr. e. 4. században Nagy Sándor hadjáratainak megörökítésekor egy tamarinduszfa leveleinek napi mozgását írta le. Jóval később, az 1700-as években élt francia tudós, Jean-Jacques d’Ortous de Mairan észrevette, hogy a szemérmes mimóza leveleinek mozgásában megfigyelhető 24 órás mintázat akkor sem szűnik meg, ha a növényt teljes sötétségben tartva megfosztja a fényhatás külső stimuláló hatásától. 1918-ban J. S. Szymanski kimutatta, hogy az állatok képesek a 24 órás alvás-ébrenlét ciklus fenntartására még akkor is, ha a fény és a hőmérséklet változásától mint külső ingertől elvágja őket.

A természet bonyolult rendszere még mindig tele van megfejtetlen titkokkal. És milyen szép ez így! Mennyi titok és tudás lehet egy apró rákban, aki az apályhoz igazodva indul táplálékot keresni, vagy egy orkában, aki gyermeke születése után két hónapig napjai 98 százalékát ébren tölti, hogy vigyázhasson kicsinyére. Vagy a kertünkben szaladgáló mezei pocokban, aki nem egészen 5 hónapos rövidke életét igyekszik a maximálisan kihasználni, ezért pár órás ébrenlét után alszik egy rövidet, újra serénykedik, majd újra mihamarabb kipiheni magát.

De a fentieknél talán még izgalmasabb egy francia geológus kísérlete, aki az 1962-ben több, mint 60 napot töltött a föld alatt, a sötétségben. Hogy miért érdekes ez? Mert bebizonyította, hogy a

napfény nélkül az egész belső óránk átalakul.

Michel Siffre minden alkalommal, amikor kapcsolatba kellett lépnie a felszínen munkálkodó csapattal, két percet várt, mielőtt megszólalt volna. Igen ám, de ami neki két perc volt, az a felszínen lévő csapatnak öt. Siffre kísérlete szeptember 14-én ért véget, ám mikor szóltak neki, hogy fel kell mennie, a tudós meglepődött, mert ő úgy érzékelte, hogy még csak augusztus 20-a van. Látható, hogy a kutató időérzékelése a normális felére lassult, és bizonyítást nyert, hogy mennyire fontos szerepet játszik a napfény az idő egyéni érzékelésében. A kutatók azt a következtetést vonták le, hogy napfény nélkül az ember 48 órás napi ciklusra állna át – erről hosszan olvashat bárki Michel Siffre: Hors de temps és Expériences hors du temps című könyveiben.

És hogy mi milyen következtetést vonunk le mindebből? Valószínűleg mindenki mást. A legfontosabb számomra az, hogy milyen mértékben meghatározza alapvető életfunkcióinkat a körülöttünk élő természet, és bizony mennyire fontos, hogy vigyázzunk is rá. És számomra van egy másik fontos tanulsága is a történetnek: sokkal többre vagyunk képesek, mint gondolnánk! 

Talán érdemes lenne néha kilépni a kényelemből, és újra felvenni a ritmust a természettel és ösztöneinkkel – már csak azért is, mert egy-egy titok megfejtése, egy-egy izgalmas tapasztalás maradandó emlék lehet mindannyiunknak!

Ajánljuk még: