Más tányérjában, sőt, más bélrendszerében se szabadna turkálnia senkinek

Megosztó

Más tányérjában, sőt, más bélrendszerében se szabadna turkálnia senkinek

„Miért nem eszel? Egyél! Hogy-hogy nem ehetsz? Butaság! Ez csak ilyen divatbetegség! Az ismerősöm mesélte a múltkor, hogy...” Néha mindenki lehet eddig-eddig-eddig a sok önjelölt „szakértővel”. Mert úgy tűnik, az étkezéshez mindenki ért. És mintha nehéz lenne megérteni, hogy ez nincs rendben.

Az elmúlt években egyre többet lehet olvasni, hallani arról, milyen káros és megalázó mások gyermekvállalási kedvére, illetve annak hiányára megjegyzéseket tenni. Arról azonban kevesebb szó esik, hogy ahogy nem turkálunk mások méhében, úgy mások tányérjában, sőt tovább megyek, más bélrendszerében se szabadna turkálnia senkinek. Mint bélgyulladásos betegségben érintett személy, fontosnak tartom, hogy írjak erről, hiszen saját problémám okán szembesültem azzal, ahogy mások kezelik azt, ha valaki valamit nem eszik, ezzel együtt pedig az én nézőpontom és viselkedésem is változott mások étkezési szokásaival kapcsolatban. 

Fontos leszögezni, hogy senkinek semmi köze ahhoz, ki mit miért nem eszik, és senki nem érdemli meg, hogy lekicsinylő megjegyzéseket kapjon az étkezési szokásai miatt. Mindenkinek megvan az oka arra, ha valamilyen ételt nem fogyaszt. Lehet ezzel egyetérteni vagy nem egyetérteni, azonosulni vagy nem azonosulni, de miért is akarunk mindenáron beleszólni egymáséba?

Nálunk családi szinten előfordulnak különböző ételérzékenységek. Van cöliákia, laktózintolerancia, gyulladásos bélbetegség, utóbbiban ráadásul egyik ember nem feltétlenül ugyanazt eheti, mint a másik, így viszonylag körülményes olyasmit találni, amit mind megehetünk. De otthon, egymás közt megoldjuk. Ha étterembe megyünk, akkor is megoldjuk valahogy. Ám kifelé ezt nehéz elfogadtatni. Volt olyan ember az életemben, aki azt mondta, ez a betegség szerinte nem létezik, és nekem különben se lehet ilyenem, mert régen is nagy evő voltam, most ezt biztos azért találtam ki, hogy kedvemre fogyózhassak. Amikor ezt még megtoldotta azzal, hogy akkor hiszi el, hogy ez egy létező probléma, ha előtte leszek rosszul, elkezdtem kevesebbet beszélni vele.

Aztán ott vannak azok a rokonok, barátok, ismerősök, akik mindenáron jobban akarják tudni, nekiállnak távdiagnosztizálni, elmagyarázni, hogy biztos tök más a bajom, minden orvos hülye, vagy csak az enyém az, és menjek inkább természetgyógyászhoz, és a betegségemnek különben is csak és kizárólag lelki oka lehet, így ezen meg azon változtassak, és akkor jól leszek. Itt szeretném leszögezni, hogy ahogy az, hogy ki mit eszik, úgy az is mindenkinek a magánügye, hogy milyen orvosokban bízik, de nincs értelme ezt rátolni egymásra.

étel és ember

 

Azok a megjegyzések pedig, hogy ez lelki eredetű, és nekem kell változtatnom az életemen, könnyen átmehetnek áldozathibáztatásba, az pedig nem segít, főleg abban a szakaszban, amikor valaki most kezdi az életmódja átalakítását, a feldolgozását annak, hogy mostantól valamit nem lehet. Egy olyan ember, aki hónapokig járta a kórházakat, egy csomót szenvedett, mindenféle gyógyszereket szed, amik szintén némi életmódváltással járnak, nem lesz boldog attól, ha mindenféle fotelforradalmárok jól megszakértik a problémáját.

Egy másik utálatos reakció a „nekem is volt ilyen” kezdetű mesék hosszú sorozata.

Általában minden társaságban van legalább egy ember, aki pontosan ismeri azokat a tüneteket, amelyekkel én küzdök, hiszen ő is járt így pár évvel ezelőtt, de ezt vagy azt csinálta, azóta jól van. Igaz, neki nem volt diagnózisa, és gyógyszert se szedett, csak néha fájdalomcsillapítót, de amúgy ő teljesen jól van, ettől függetlenül átérzi a helyzetemet. Az ilyen odafordulás mögött gyakran nincs rossz szándék, sokan kifejezetten empatikusan fordulnak felénk ezekkel a mondatokkal, de amikor valaki tényleg nagyon beteg, és pontosan tudja, hogy amit a másik leír, az nem pont az, akkor nehéz ezeket megélni. Kezdetben, ha nekem mondott valaki ilyet, legszívesebben elsírtam volna magam, hogy nem, neked nem ilyen volt, te nem így jártál, ne csináld, légyszi! Most már csak annyit mondok az ilyen embereknek, hogy örülök, hogy már jól vannak, és igyekszem lezárni a témát.

Kezdetben, sok betegtársamhoz hasonlóan, hosszasan tudtam magyarázni arról, mi ez a betegség, mivel jár, miért nem ehetem meg ezt vagy azt az ételt. Most már nem magyarázkodom, csak egyszerűen nem eszem.

Ha valaki, megkérdezi, miért, akkor elmondom, hogy emiatt, de nem verem nagy dobra, és ha nagyon belefolyunk a kanapéorvoslásba, igyekszem minél passzívabb maradni és nem idegeskedni, hiszen ez sokszor tényleg nem rosszindulatból fakad, és ezt nekünk kell elfogadni.

étel és ember

 

Volt egy időszak, amikor gyakran éreztem azt, hogy azok az emberek, akiknek a különböző ételérzékenységei nincsenek tudományos módszerekkel diagnosztizálva, csak hisztiznek, divatoznak, felülnek egy hullám tetejére. Ez az ellenérzés csak fokozódott, amikor beteg lettem, és szembesültem azzal, hogy sokan különféle ideológiák miatt nem ehetnek olyasmit, amiért én a fél karomat adnám, csakhogy ha én azt megeszem, lehet, hogy kórházban kötök ki, náluk viszont ez egy tudatos választás.

Azt is hajlamos voltam nehezen viselni, ha az ideológiai okokból máshogy étkezők megpróbálták rám tolni a saját szokásaikat. Találkoztam olyan emberrel, ráadásul férfival, aki állította, hogy nem lennének menstruációs görcseim, ha véglegesen száműzném a cukor minden formáját a szervezetemből. Volt olyan ismerősöm is, aki azt mondta, annak se szabadna glutént és tejet fogyasztania, aki nem érzékeny rá, mert ezek mérgek, és pont. Olyannal is találkoztam, aki szerint egy bélgyulladásos betegség tulajdonképpen az egészség jele, hiszen a szervezet csak jelez, hogy évek óta szemetet meg műanyagot eszem, és legyek vegán/paleo/bármi, akkor majd ez is elmúlik. Sok vegán barátom van egyébként, és még több, akik különféle alternatív irányzatokat követve étkeznek, de ők meglepő módon nem szólnak bele az én étkezésembe úgy, mint azok az emberek, akik vagy felületesen ismernek, vagy egyáltalán nem, csak a neten kerülünk kapcsolatba egymással.

A nem hétköznapi módon étkező barátaim mellett értettem meg azt, hogy ahogy nekem rosszul esik, ha valaki jobban akarja tudni, mit ehetek, és mit nem, úgy nekik is rosszul eshet, ha én elkezdek sírni, hogy basszus, nekem milyen jólesne valamit megenni, amit ők csak úgy félredobnak, meg hogy nem mindenki engedheti meg magának, hogy világnézeti meggyőződésből vagy random női magazinokban olvasott okokból kifolyólag válogasson. Elvégre ők nem tehetnek az én betegségemről, se másokéról, akik orvosilag kimutatott okok miatt nem ehetnek valamit.

Nekünk, betegeknek is muszáj megértéssel fordulni mások felé, ha mi is ugyanezt várjuk el az emberektől.

Néha nagyon nehéz, mert úgy beszólnánk valami csípőset ilyenkor, de azt gondolom, az empátia nagyon fontos ezekben a helyzetekben. Ha nekem rosszul esik, ha valaki beleáll az étkezésembe, akkor én mégis milyen jogon állok bele a másikéba?

Ráadásul gyakran mi se tudhatjuk, mi áll a háttérben. Lehet, hogy az az ember, akinek nem értem az étkezési szokásait, pont ugyanúgy belefáradt a magyarázkodásba, ahogy én. Lehet, hogy ő se divathóbortból eszik valamit, csak nem akarja részletezni a problémáját. De még az is lehet, hogy mindenféle tudományos magyarázatot nélkülöző meggyőződése, hogy valamit nem ehet, de ezt meg nem meri felvállalni, mert akkor meg jön valaki, aki abba köt bele, hogy jó dolgában azt se tudja, mit csináljon. A gyakorlatban persze sajnos igaz, hogy míg egy beteg ember akár kórházba is kerülhet életveszélyes állapotban egy adott összetevőtől vagy konkrét ételtől, addig másnak ez nem okoz konkrét fizikai problémát, ezt pedig nehéz tisztelettel lereagálni, de vannak helyzetek, amikor egyszerűen nincs szükség arra, hogy tudományos vitákat folytassunk arról, kinek mi miért káros.

Nem azt mondom, hogy senkinek nem lehet meg a véleménye egy másik ember étrendjéről. Magamban még mindig tudok fortyogni néha, ha valaki megkérdőjelezi az enyémet, és alapvetően kritikus gondolkodásra, a tudomány álláspontjának keresésére neveltek, így vannak olyan érvelések, amiket nem tudok elfogadni. De nem kell ezt mindenáron szóvá tenni. Már nem akarok meggyőzni senkit. Egyrészt a fentebb említett okból, mi szerint engem se győzködjön senki, másrészt azért, mert simán lehet, hogy előbb-utóbb ő fog változtatni, de az is lehet, hogy nem fog, akkor meg semmit sem értem el a győzködési kísérleteimmel azt leszámítva, hogy mondjuk tönkretettem egy baráti kapcsolatot, vagy összevesztem valakivel, akit egyébként kedvelek.

Fontosnak tartom, hogy mindenki nyíltan kommunikálja kifelé, milyen viselkedést, hozzáállást tart elfogadhatónak ezzel a témával kapcsolatban. Bőven elégnek tartom, ha mindenki elmondja azt, ha valamit nem fogyaszt, de ha nem akar az okokról beszélni, azt ugyanúgy el lehet fogadni, mint azt, ha megteszi, de a nézőpontjával nehéz azonosulni. A legfeltűnésmentesebb módja ennek pedig az, ha a valamit nem fogyasztó ember társaságban egyszerűen kikerüli az adott ételt annyival, hogy köszöni, nem kér belőle. Hogy miért, az csak az ő dolga.

Egy ideig sokat mozogtam sportoló körökben, ott többször is elhangzott az a mondat, hogy „az vagy, amit megeszel”.
Nem. Nem az vagy, amit megeszel. Az vagy, amilyen ember vagy.

És ebbe bele kellene tartoznia annak, hogy másoknak is meghagyod ennek lehetőségét. Világbéke soha nem lesz, de ha hozzá tudsz járulni ahhoz, hogy legalább egy asztalnál béke legyen, az már bőven elég.

 

Már követem az oldalt

X