Magányosan, covidosan, lélekben mégis együtt: online lelki felkészülés a valódi ünnepre

Megosztó

Magányosan, covidosan, lélekben mégis együtt: online lelki felkészülés a valódi ünnepre

Ha nekem valaki azt mondja, hogy ez az online lelkigyakorlat életre szóló élmény lesz... kinevetem. De erről szerencsére nem én döntöttem.

Katolikus iskolába jártam, ahol osztályszinten évente kétszer részt kellett vennünk egy-egy háromnapos lelkigyakorlaton. Gyerekekként ezek, a lelki életben való előrehaladást segítő napok osztálykirándulás jelleggel indultak, aztán mindig egészen más szellemben zárultak.

Bármilyen hihetetlenül is hangzik, volt olyan lelkigyakorlat, ami belőlünk, tizenhárom éves kamaszlányokból azt váltotta ki, hogy este (a közös imák és feladatok végeztével) még beüljünk egy gitárral a gyertyafényes kápolnába, énekeljük, hogy „Minden időben áldom, dicsérem az Urat”, és sírjunk. De olyan nagyon jólesően. 

A lelkigyakorlat az Istenkapcsolat elmélyítésének helye és eszköze, amikor az ember kiszakadva a mindennapok valóságából fizikailag is útra kél, és általában egy természetközeli csendes helyre megy, ahol igazán el lehet mélyülni, ahol a sistergő gépek zajától távol Isten szavát könnyebb meghallani. A lelkigyakorlatos házak szobáiban a funkcionalitás játssza a főszerepet. Nincsenek benne megrakott könyvespolcok, csak egy kereszt a falon, egy kényelmes ágy (lelkigyakorlatokon lehet a legjobbakat aludni) és természetesen egy Biblia. 

Most viszont még ezek a lelkigyakorlatos házak is zárva tartanak, nem tudunk hát útra kelni, de az én lelkem mégis utazni vágyott. Olyannyira, hogy amikor közeledett a nagyböjt, már biztosan éreztem, hogy ha megint nem veszek részt lelki napokon, akkor olyan sivár lesz a feltámadás ünnepe, mint egy fáradt szerda este. Pedig feltámadás, húsvét csak évente egyszer van, én pedig nem akarom többször megélni a szakadékot gyermekkorom boldog húsvétjai és felnőttkorom jamárhúsvétvan ünnepei között. De mit tehetek?

Az egyik közösségi oldalon elém kerül egy poszt: ONLINE szemlélődő lelkigyakorlatot hirdetnek a jezsuiták. Itt egy újabb megmagyarázandó fogalom: szemlélődő. Jezsuita sajátság ez, Loyolai Szent Ignáctól örökölt módszer, aki hosszú hónapokig betegágyán fekve rájött, hogyha a Biblia történeteit és a szentek életét használja imaginációra, azaz elképzeli, mintha ő is aktív részese lenne az eseményeknek, hirtelen olyan energia költözik belé, amit egy irodalmi történet elgondolásakor egyáltalán nem érez. A jezsuita rend alapítója később közkinccsé tette módszerét, amit én egy dobogókői jezsuita szervezésű lelkigyakorlaton próbáltam ki először, és megtaláltam benne felnőtt hitem egyik fontos pillérét. Mert bármilyen hihetetlen, én is azt éreztem, amit Ignác érzett, amikor így imádkozott: energiát kaptam a képzeletem által. 

De mindez az online térben?! Kezdjük ott, hogy kinek van kedve hetente még napi két órát a gép előtt ülni, ez is csak egy sokadik meeting lesz. Az oké, hogy magamat nem nézem teljesen hülyének, amikor másokkal együtt szemlélődök az erdő közepén, a világtól távol, de a férjem a másik szobában tévézik, én pedig próbálok arra figyelni, hogy hogyan szólít meg éppen Jézus? Elsőre kicsit bizarrnak tűnt, mondjuk úgy, szkeptikusan vágtam bele.

Hat szerda estét töltöttem együtt negyvenöt olyan emberrel, akiket előtte nem ismertem. De hála az alkalmak tökéletesen felépített rendszerének, a harmadik találkozónkon már olyan jó érzéssel töltött el az ismerős, bélyegkép méretű arcokat látni a képernyőmön, mintha régi cimborákat köszöntenék. Volt itt férfi, nő, fiatal, nyugdíjas, gyerekes, egyetemista, és mindig volt néhány covidos is, de ez ma már csak ilyen. Milyen csodálatos egy online lelkigyakorlat, hogy

még egy fertőző betegnek sem kell kimaradni, a betegágyából is bejelentkezhet,

és képzelődhet ahogy annak idején a beteg Ignác. 

Na, de ne legyünk ennyire érzelgősek, oka is volt annak, hogy miért tudtam ilyen rövid idő alatt közel kerülni lelkigyakorlatozó társaimhoz. Egy kezdő közös ima után, ami a lelki megérkezést szolgálta, ha már testileg ugye nem volt hova, a rendszer automata módon négyfős csoportokba rendezett minket. A virtuális szobákban egy rövid bemutatkozás után a heti imaélményeinkről kellett beszélni, mert a nagyon kompakt kis lelkigyakorlatos csomag része volt, hogy naponta kaptunk egy, a napi evangéliumra épülő emailt. De volt ebben minden, a bibliarészlethez kapcsolódó festmény, zene, és az elmélkedést segítő gondolatok is, lévén ez egy vezetett ima. Ez is jellemző a jezsuitákra: minden érzékszervünkre hatni próbálnak, könnyebb úgy az imádkozás is. 

Nekem viszont ez a rész, a rendszeres emailes imádkozás nem ment annyira jól. Egyszer még az is előfordult, amikor egy ideig nem nyitottam meg a napi imát, hogy az email-fiókom promóciónak titulálta ezeket a leveleket, vagyis betette a promóciók fülbe Isten szavát a sok, szintén nem megnyitott reklám email közé. Ez azért elgondolkodtatott: végülis Isten így próbálja reklámozni magát, az evangéliumok által. Nem is rossz. 

Természetesen voltak olyan alkalmak, amikor kiscsoportban muszáj volt arról is ventilálni, milyen nehéz most mindenkinek, mennyire el vagyunk már fáradva, és mennyire féltjük a szeretteinket és magunkat. Aztán ha valaki egyszer csak megnyitotta a heti imatapasztalatok körét, hirtelen mindenki tudott mit hozzátenni, rengeteget kaptunk egymástól. Az imaélmény nagyon személyes, teljesen egyéni – legalábbis így éli meg az ember, hiszen annyira belül történik, amennyire csak lehet –, de amikor elkezdünk egymásnak beszélni róla, hirtelen kiderül, hogy

nem vagyunk egyedül a dilemmákkal, a nehézségekkel, és másoknak is hasonlóak sok tekintetben az örömei is. 

Megfoghatatlan dolog a hit. Viszont attól, hogy mások szemében – még ha csak egy lebutított webkamerás képen keresztül is – meglátod azt a tüzet, amit te néha érzel magadban, hirtelen a hit már bizonyossággá válik. 

Ez az „értelme” a lelkigyakorlatoknak számomra. Közösségi élmény, egy olyan nagy tábortüzet rak, amiből mindekinek jut, és őrlángon ellobog egy jó ideig bennünk. Hálás vagyok lelkigyakorlatos társaimnak, akik az országhatáron innen és túl, szögediesen és csodálatos csíki tájszólással megfestették azt, amit én nem tudok. Mert egyedül nem lehet. 

Nagycsütörtökön írom ezt a cikket, ezen a napon arra is emlékezünk, hogy Jézus az utolsó vacsorán megmosta a tanítványok lábát. Hetedikes voltam, amikor egy lelkigyakorlati gyónás után az atya behozott egy lavórt, és azt mondta, meg szeretné mosni a lábunkat. Ma is beleborzongok az érzésbe, sosem feledhetem. Nemcsak annak nehéz ez a szituáció, aki mossa a lábat, annak is, akiét megmossák. De az a szégyen, amit akkor éreztem, ugyanaz a szégyen, amit sokszor a bűneink miatt érzünk mindannyian. Viszont hiszem: minden lemosható, mert akiben hiszünk, lehetővé tette ezt.