Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy az autózás és az autósok ellen vagyok, szeretném eloszlatni ezeket a kételyeket. Nekem és a férjemnek is van jogosítványunk, attól függetlenül, hogy nincs kocsink. Mindhárom kisbabám születésénél taxi segítségével jutottam el a kórházba, természetesen nem gyalogoltam. Amikor egy műtétem után hazaengedtek a kórházból, és majdnem elvéreztem otthon, a férjem mentőt hívott, azzal vittek be egy újabb műtétre. Amikor szükségünk van néhány új bútorra, szekrényre, ágyra, matracra, van olyan kedves ismerősünk, aki segít az autójával hazahozni ezeket nekünk, mivel egy vonatba aligha tudnánk benyomni ezt a sok dolgot. Költözéskor is elfogadtunk minden autós segítséget, hiszen őrülten sok bútorunk és ruhával, játékkal, konyhai eszközökkel teli dobozunk volt. A járvány kezdetén kéthetente jártunk nagybevásárlásra, akkor is mindig akadt egy-két jó barát, aki szívesen hazahozta a sok élelmiszert nekem.

Belátom és egyetértek azzal, hogy néha bizony nélkülözhetetlen az autózás. Viszont amit látok, az engem sokkol. Egy nagyjából 20 ezer lakosú városkában élek a családommal Budapest agglomerációjában. Amikor úgy éreztük, hogy szeretnénk kiszakadni a fővárosi forgatagból, és egy kicsit természetközelibb környezetben nevelni gyerekeinket, a legfontosabb szempontunk ez volt: a városban, ahová költözünk, minden séta- és biciklitávra legyen.

Ez így is alakult. A házunktól az óvoda és az iskola maximum tíz perc sétára van. Egy nagy élelmiszerüzlet három perc séta, a piac és a posta nagyjából tíz perc. Ezeket a távokat a négy-, öt- és hétéves gyerekeim is ügyesen megteszik gyalog, de ha sietnem kell, akkor a két kicsit egy kétszemélyes bicikli-utánfutóként és babakocsiként egyaránt funkcionáló kiskocsiban tolom, vagy biciklizik az egész család biztonságos bicikliúton. Bár mindez egészen idillinek tűnhet, viszont mindennap átélni, bevallom, néha kicsit félelmetes és elkeserítő – de nem azért, mint azt elsőre sokan gondolnák...

Rajtunk kívül alig akad ember, aki nem autóval közlekedik.

Éppen ezért reggelente az elsős kislányom és a férjem szemét valósággal csípi a szmog, a sok ingerült szülő dugóban araszol, próbálja időben eljuttatni gyermekét iskolába, óvodába. Közben dudálnak, mérgelődnek. Persze nem tudhatom biztosra, hiszen nem vagyok e családok autójában, de nem hinném, hogy a kisgyerekeknek jót tesz, ha ilyen hangulatban telik a reggelük. A sétálók pedig nem hallják egymás hangját a forgalom miatt.

Mivel ez nem egy nagy város, sokan ismerik egymást, még ha csak látásból is. Néha elképedek, hogy akár egy pár száz méteres táv miatt is kocsiba ülnek az emberek. Egy apukát kedvesen meg is kérdeztem erről nemrég, aki a szemem láttára kevesebb mint kétszáz métert tett meg otthonuktól az óvodáig.

Azt felelte, hogy kisfia hisztizett otthon, neki meg semmi kedve nem volt azt a két perc sétát megtenni egy síró gyerekkel, inkább betette a kocsiba.

Igyekeztem megérteni az ő szempontját is, főleg, hogy az én kisfiam a hisztizés mestere. El tudtam képzelni a reggelüket. De vajon jó döntést hozott? Amikor az én kis lurkóm dacoskodik, adok neki egy müzliszeletet, hogy rágcsálja útközben, vagy mesélek nekik valami rövid kis mesét a „fejemből”, ahogy ők mondani szokták. Nem állítom, hogy én egy „magamat fához láncoló természetvédő” vagyok, de szeretnék kitérni arra, hogy az autózás igenis rossz hatással van a környezetre, a levegőre. Ráadásul az üzemanyag pénzbe kerül. 

Minden olvasót teljes szívemből biztatok arra, hogy néha mérlegelje a megtenni kívánt távot és azt, vajon tényleg szükséges-e ehhez autó. Természetes, hogy aki a város másik végén dolgozik, esetleg másik városban, annak jól jön az autó, főleg most, járvány idején, amikor az emberek nem szívesen tömegközlekednek. Viszont egy pár perces séta a kisboltig vagy egy kis biciklizés a postáig nem annyira megerőltető. Az pedig kétségtelen, hogy az ilyen döntéseinkkel tettünk valamit az egészségünkért és a bolygónkért is. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel több szépséget észreveszünk, ha nem az útra kell koncentrálnunk vezetés közben. Néha elképedve csodálom a különös formájú felhőket, a rügyező fákat, tavasszal a vadvirágos előkerteket, a gyerekek szép kavicsokat gyűjtögetnek. Egyszerűen hálát érzek mindezért.

A KRESZ kimondja, hogy egy gyalogosnak lakott területen belül az út bal oldalán, forgalommal szemben kell haladnia, ha nincs járda. Így is teszek. Azt viszont elmondani nem tudom, hány rosszalló pillantást kapok mindennap emiatt az autóvezetőktől.

Persze kikerülnek engem, miközben babakocsit tolok, de sajnos látom rajtuk, hogy bosszúsak amiatt, hogy én az ő útjukon közlekedek.

Nekik ki kell kerülniük, és ezt akkor is megteszik, ha éppen velük szemben jön egy másik autós, így köztem és a mellettem elhaladó jármű között van nagyjából negyven centiméter. Gyalogosként ilyet átélni félelmetes, hiszen mennyivel törékenyebb és védtelenebb vagyok, mint egy autó. A legelkeserítőbb pedig az, amikor azt látom, hogy engem észre sem vesz a vezető, mivel a telefonját nézi vezetés közben. 

Esős időben szokott megtörténni a másik „kedvencem”. Épp néhány napja sétáltam haza a kicsikkel, esőkabát persze volt rajtunk, mégis rosszul esett, hogy egy másik anyuka olyan sebességgel húzott el mellettünk az autójával, hogy szó szerint a sapkánk bojtjáig beterített minket sárral. Ami a legjobban fájt, ahogy a hétéves kislányom nézett rám nagy szemekkel, tanácstalanul, és kérdésekkel árasztott el: „Anya! Az a néni nem látott minket? Vagy gonosz? Buta? Nem látta, hogy itt megyünk?” Nem tudtam, mi lenne a helyes válasz a kérdéseire, hisz nem tudom, miért csapott le minket öt liter sárral. Az viszont szörnyű érzés volt számomra, hogy azt láttam, a gyerekeim emberekbe vetett bizalma ilyenkor meginog.

Sok városra jellemző, hogy lakott területen belül kevés a járda, így a sétálóknak marad az út széle, vagy haladhatnak a fűben, ahol néha hihetetlen mennyiségű kutyaürülék van, esetleg sár vagy széttört üveg. Gyalogos átkelésre alkalmas hely is elvétve akad. Amikor a kislányomért megyek, hogy hazahozzam őt az iskolájából, már velem van a két kicsi, nem „ottalvósak” az óvodában. Egy kifejezetten forgalmas úton kell áttolnom a babakocsit, ahol az autóforgalom folyamatos. Nagyjából 80-100 autós halad el előttünk, mire egy megkönyörül rajtam, és átenged maga előtt. Persze az ilyen szituáció is veszélyes: hiszen az, hogy az egyik irányból egy kedves sofőr megengedte, hogy átkeljek az út túloldalára, az még nem azt jelenti, hogy az ellenkező irányból is így vélekedik egy másik vezető. Ilyenkor szoktak lenni a hatalmas fékezések, vagy elhúz előttem, pontosabban a két gyerekkel teli babakocsi előtt az autós.

Ilyenkor a szívem majd’ megáll, hiszen az életem értelmeit tolom magam előtt.

Az is elgondolkodtató, hogy amíg én az ilyen várakozásaim alkalmával minimum öt percet állok és várom, hogy átmehessek, addig sokan nem képesek tizenöt másodpercet adni az idejükből nekem, gyalogosnak. Tudom, hogy ők is sietnek valahová, lehet, hogy épp időpontra mennek, és már késésben vannak. De én is időpontra megyek. Mindennap kettőre megyek a kislányomért. Már megtanultam, hogy legalább húsz perccel korábban el kell indulnom, hiszen sokszor feltartóztatnak.

A férjem egy hete bement a helyi önkormányzatra, és megkérdezte, mi a menete annak, ha egy gyalogátkelő létesítését szeretné kezdeményezni egy nagyon is indokolt helyen. Ugyanis mindkét oldalon van valami: lottózó, bár, kifőzde, italdiszkont, kozmetika és buszmegálló. Egyértelműen nem én vagyok az egyetlen, aki életét féltve rohan át egyik oldalról a másikra. Egy úr azt válaszolta egykedvűen, hogy ez nem az önkormányzatra tartozik, ezzel nem tudnak mit kezdeni, forduljunk a Magyar Közúthoz. 

A férjem türelmesen elmondta, hogy szerinte pedig igen, valahol mégis csak az önkormányzatra tartozik, ha a városban lakók életminősége emiatt rossz. Ráadásul ha magánemberként írnánk egy kérvényt a Magyar Közút felé, elég kicsi az esélye, hogy a kedvünkért felfestenek egy zebrát.

Az úr próbált tiszta vizet önteni a pohárba, mondván, hogy nehogy azt higgyük már, hogy itt egy vödör festékről van szó! Itt sok millió forintról beszélünk, amit az önkormányzatnak kellene kifizetni.

Erre a férjem azt válaszolta, hogy természetesen nem gondolta, hogy csak egy vödör festékről lenne szó, viszont nemcsak parkolók létesítésére, hanem járdák és gyalogátkelő helyek építésére is fordítani kellene az önkormányzatnak. Végül abban maradtak, hogy írunk egy online petíciót, a lehető legtöbb aláírást összegyűjtjük, beadjuk az önkormányzathoz, akinek kötelessége lenne az üggyel megkeresni a Magyar Közutat. Azért ez valahol lehangoló, hogy egy önkormányzat nem foglalkozik efféle problémákkal. Pedig ez igenis egy valós probléma. Egy gyalogosnak ugyanúgy joga van átkelni egy úton, főleg a belvárosban, viszont így, ilyen körülmények között balesetveszélyes.

Az is furcsa számomra, hogy sok autós néha az ötven centimétert is alig hagyja szabadon a járókelők számára a járdából, amikor félig az útra, félig pedig a járdára parkol. Egy métert köteles lenne szabadon hagyni. Mivel nem fér át a parkoló autó és a kerítés között a babakocsim, így kénytelen vagyok kitolni a gyerekeket az autóútra, megkerülni a szabálytalanul parkoló autót és visszakanyarodni a járdára.  

Egyik reggel, óvodából hazafelé megláttam egy parkoló autót, aminek a hátsó szélvédőjén egy nagy matrica állt ezzel a felirattal: „Inkább ezzel járok, mint gyalog!” Teljesen megdöbbenve sétáltam el az autó mellett. Elgondolkodtam, mégis mi lehet az üzenete egy ilyen matricának? Hogy a gyaloglás szégyen? Aki sétál, az ciki? Aki sétál, az biztos csóró!

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben sétáltam tovább. Mi nem vagyunk szegények, nagyon szépen élünk, hála Istennek. Nem a pénz hiánya miatt nincs autónk, hanem azért, mert mi így döntöttünk. Hazafelé az is eszembe jutott, hogy Isten lábakat teremtett nekünk, nem autót a fenekünk alá. Persze az emberi elme csodálatos a sok vívmányával. Viszont a lábunk rendeltetésszerű használata teljesen normális és természetes. Nem vagyok hajlandó szégyenkezni amiatt, mert sétálok, és a gyerekeimet is erre szocializálom. Ráadásul egészen fitt és sportos vagyok. Napi legalább 4 kilométert gyaloglok, sok az emelkedő, ahol vagy nehéz babakocsit tolok, vagy biciklivel pedálozok. Ez mind felér egy jó kis testmozgással, ezzel teszek az egészségemért.

Néha az az érzésem, hogy napjainkban annyira el van tompulva az emberek erkölcsi ítélőképessége, hogy annak nem is szánnak gondolatot, ha mást megbántanak, semmibe vesznek, ha azt közvetítik felé, hogy ő nem ér annyit, nincs annyi joga. Biztos, hogy én, gyalogosként is tapintatlan vagyok néha, és észre sem veszem. Viszont igyekszem nem önző módon viselkedni embertársaimmal szemben. Minden autósnak köszönöm, ha a cikkem olvasása után egy picit jobban odafigyel a sétáló emberekre, családokra, kisgyerekekre.