Gyerekek kínoznak gyerekeket – iskolai bántalmazás régen, ma és az irodalmi kánonban

Magam is áldozat voltam a kétezres évek közepén, és hosszú éveknek kellett eltelnie, mire ki tudtam mondani, hogy nem vagyok hibás. Hogy amiképpen engem kiválasztottak maguknak azok a gyerekek, úgy bárki mással is megtehették ugyanezt. Úgy sejtem, meg is tették, mert miután eljöttem abból az iskolából, egy ottani volt osztálytársam háromszor követett el öngyilkossági kísérletet.

Utólag visszagondolva azt hiszem, én viszonylag szerencsésen kijöttem ebből az egészből, de volt ott olyasmi, amiről csak most, több mint egy évtizeddel később beszéltem a szüleimnek. 

Sokan tapasztaltuk, hogy a felnőttek nem védtek meg minket. Nem értették, min megyünk keresztül.

Gyakran arra tanítottak minket, hogy csendben kell maradni, akkor majd befejezik. Hogy csak rosszabb lesz, ha kiállunk magunkért. Vagy elintézték annyival, hogy oldjuk meg egymás közt, ez nem az ő feladatuk. És persze visszatérő modul, hogy ők is piszkálták egymást gyerekként, nem kell komolyan venni. Sokáig nem értettem a hozzáállásukat, és nagyon haragudtam rájuk.

És akkor jöttek a kötelező olvasmányok a korábbi generációk ifjú hőseivel, én pedig gyerekfejjel elkezdtem sejteni, hogy azt visszük tovább, amit látunk.

Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk

Az első sokkoló olvasmányélményem a témában a Pál utcai fiúk volt. Miközben arról beszéltek a tanáraink, micsoda magasságokba emelkedett Nemecsek a halála után, én értetlenül álltam a jelenség előtt. Miért lesz valakiből hős attól, hogy betegségben meghal? Miért nem vették észre a társai, hogy már életében jó ember volt? És vajon mi lehetett az oka annak, hogy őt szúrták ki maguknak? Vajon miért nem szólt a szüleinek, hogy bántják? Talán nem is tudta, hogy bántják? Vagy azt hitte, ez így rendben van? Akkoriban rendben volt?

Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben. Nem kaptam rájuk választ. A magyartanárunk nem különösebben értékelte a meglátásaimat, de akkoriban ez foglalkoztatott a legkevésbé. Én az igazságot kerestem.

 

Szabó Magda: Abigél

A következő könyv, amiben irodalmi kontextusban találkoztam olyasmivel, amit nem szívesen él át az ember az iskolában, Szabó Magda Abigélje volt. Ott a bántalmazásnak az a tipikus formája jelenik meg, amit, azt hiszem, a lányok művelnek a leggyakrabban: kiközösítenek, csak úgy csendben, halkan, egy apróságért. Piszkálódás, elfordulás, kuncogás, nehogy bárki meghallja. A rombolás már-már kifinomult, mondhatni művészi módja ez.

Az 1940-es évek szigorúan nevelt, református lányai valami nagyon hasonlót csináltak Ginával, mint amit a mai kamaszlányok egymással. Ott azért nem háborított fel a dolog olyan mélyen, mint Nemecsek esetében, mert a történet egy pontján szinte mesés, szívszorító fordulattal hirtelen nyoma vész az ellenségeskedésnek. Persze a valóságban a legritkább esetben alakulnak ilyen szerencsésen a dolgok, de a regényben szereplő lányok szenvedtek eleget ahhoz, hogy ne akadjak fenn ezen a könyv további részén.

Ráadásul Gina nehezen tudott volna szólni akár az apjának, akár bárkinek, hiszen az intézetből kimenő leveleket és hívásokat szigorúan ellenőrizték, a tanárok nem törődtek a diákjaikkal, a szigorú szabályok miatt azok se tehették, akikben lett volna ilyen szándék, főszereplőnk pedig sokáig pont Abigélben nem hitt, az egyetlen személyben, aki talán segíthetett volna neki.

 

Kötelezően olvassuk, mégsem beszélünk róla

Amikor úgy döntöttem, hogy erről fogok cikket írni, elhatároztam, hogy leülök nálam jóval idősebb emberekkel beszélgetni az iskolai bántalmazás generációkon átívelő jelenségéről, hogy új nézőpontból láthassak rá a dolgokra, és ne csak azt írjam le, amit annak idején kamaszként felépítettem magamban ennek kapcsán. Felvetettem nekik ezt a problematikát, ami több mint tíz éve foglalkoztat. 

Miért van az, hogy bár sok könyvben ábrázolják az iskolai bántalmazást, valahogy mégse beszélünk róla az iskolás éveink alatt a tanárainkkal, szüleinkkel?

Megosztottam velük, hogy soha nem értettem, miért nem veszi észre senki, hogy a könyvekben előforduló bullying nem sokban különbözik a valóságban létezőtől, és az irodalmi hőseink sok esetben tulajdonképpen ugyanabban az univerzumban mozognak, amiben mi magunk. 

Az olvasónaplókban is rendszeresen adták feladatnak a tanáraink, hogy írjunk olyan eseteket, amikor azonosulni tudtunk valamelyik könyvszereplővel. Vonjunk párhuzamot az ő és a saját életünk közt, meséljük el, mit csináltunk volna máshogyan. Mégsem alakult ki semmiféle párbeszéd. És arról főleg nem kezdődött diskurzus, ha valaki pont arról írt, hogy a bántalmazás, a kiközösítés akár lehetne közös pont, ha nem lenne így idealizálva.

 

„Árulkodó majom, ott mászik a falon!”

Örülök, hogy beszélgettem olyan felnőttekkel, akik már sok-sok évtized óta nem ülnek iskolapadban, ugyanis bebizonyosodott, hogy vannak dolgok, amikre nem gondoltam a jelenség kapcsán. Meséltek nekem olyan, mára felnőtt gyermekeik útját egyengető emberek, akik a ’70-es, ’80-as években voltak diákok. Elmondásuk szerint, ha egy tanár kezet emelt egy diákra, azért már akkoriban is lett annak némi visszhangja. Ami a diákok közti vitákat illeti, ha egy eset fizikai bántalmazásig fajult, akkor előfordult, hogy a szülők bementek jelezni ezt az esetet, és volt példa arra, hogy emiatt eltanácsoltak diákokat.

A verbális agresszió fogalma viszont még nem volt annyira elterjedt, mint napjainkban.

Hogy is lett volna, amikor éppen csak annak a kultúrája kezdett kibontakozni, hogy nincs rendben, ha egy felnőtt kezet emel egy gyerekre? Ráadásul nem lehetett tudni, ki honnan jön, kinek a szülei tudják a másik diák szüleit kirúgatni a munkahelyükről, vagy esetleg feljelenteni mondva csinált indokkal, ha az egy rossz szót szól. Bizonyítani pedig végképp nem lehetett semmit, hiszen nem lapult a zsebben a mobiltelefon, amivel felvételt lehetett volna készíteni.

Voltak olyan idők, amikor a segítségkérés kifejezetten gyengeségnek számított, és még több problémát vont maga után.

Régi ifjúsági könyvekben is lehet találkozni az „Árulkodó majom, ott mászik a falon!” versikével, amelynek méltó párja lehet a „Síró, pityogó, iskolába nem való!” csúfolódás is – és ezek csak a kisgyermekek közt előforduló változatok. Márpedig ha hat-hét évesen ezzel találkozik egy gyerek, mégis hogy szóljon majd tíz évvel később, ha valaki bántja?

A rossz mintát is tovább lehet örökíteni

Nem szabad elfeledkezni arról sem, ami a felnőtt társadalomból, szülőktől, nagyszülőktől, dédszülőktől maradt az egykori gyerekekre, akikből aztán szintén szülők, nagyszülők vagy dédszülők lettek. Akik valamelyik világháború alatt nőttek fel, sokkal súlyosabb traumákat éltek meg, mint amilyennek az iskolai bántalmazás tűnhetett akkoriban, vagy akár valamivel később.

Soha nem felejtem el azt a volt osztálytársamat, aki gyorsabban nőiesedett, mint mi, többiek, és 11-12 évesen azzal szembesült, hogy sokan elkezdték piszkálni emiatt, mire a nagymamája azt mondta neki, bezzeg ő bármit megadott volna azért, hogy a háború alatt ilyen jó húsban legyen, amúgy is csak a kutyák játszanak csontokkal, a fogyókúrát pedig tessék befejezni, mert soha nem tudni, lesz-e mit enni holnap.

Vagy ott van az a fiúismerősöm, akitől rendszeresen elvették az ebédjét az iskolában, amire egy idősebb tanárnőnk régi beidegződésből azt mondta, hagyja rájuk, soha nem tudhatja, lehet, hogy az a család éhezik. Ezek a mondatok teljesen önkéntelen reakcióként jönnek az idősebb generációk tagjaiból, nincs bennük bántó szándék, sőt, gyakran a segíteni akarás motiválja őket, mégis nehéz mit kezdeni velük.

Segítséget lehet és kell is kérni

És azt hiszem, itt kanyarodhatunk vissza a könyvekben olvasható példákhoz és a bántalmazásról való nyílt kommunikáció fontosságához. Jó lenne, ha a tanárok elmondanák a diákjaiknak, hogy ami a könyvekben szereplő gyerekekkel történt, az nem volt rendben, de akkor egy olyan világ volt, ahol más értékek mentén nevelkedtek a fiatalok, máshogy látták ezeket a dolgokat a felnőttek, ezért máshogyan is reagáltak rájuk. Viszont ha most ehhez hasonló történik, vagy ha akár 2005-ben vagy 1990-ben megtörtént, az nincs, nem volt, és nem is lesz rendben soha. 

Ma már szabad, sőt, kell is, érdemes is segítséget kérni. Nem ciki. Vannak szakemberek, akik ezzel foglalkoznak, akikhez lehet fordulni. Ma már nem szabadna a felnőttekre félelmetes mumusként tekinteni, akikhez nem lehet odamenni, ha baj van, mert a szülők sokszor megértőbbek, mint gondolnánk. Csak úgy tudjuk megkönnyíteni az utánunk következő gyermekek jövőjét, ha szép lassan mi is elkezdünk kinyílni, beszélni, megosztani a történeteinket. Megértést kérni, keresni, kapni, hogy majd ugyanezt a megértést tudjuk adni mi magunk, ha hozzánk fordulnak segítségért azok a gyerekek, akikben már fel sem merül, hogy ami velük történik, az rendben van. Nekik az a legnagyobb vigasz, ha tudják, nincsenek egyedül.

Ajánljuk cikkünket, amiben 10 jó tanácsot szedtünk össze azoknak a szülőknek, akik szeretnének tenni azért, hogy gyermekük ne válhasson iskolai vagy internetes zaklatás áldozatává. Az írás elérhető ITT.