Sokkal több mint könyvklub – Ismerjük meg az irodalomterápiát!

Kult

Sokkal több mint könyvklub – Ismerjük meg az irodalomterápiát!

Érezted már olvasás közben, hogy pont hozzád szól egy novella? Merültél bele úgy regénybe, mintha csak neked írták volna? Válaszokat, fogódzót találtál egy vers sorai között? Ismerd meg az irodalomterápiát, mely szelíd társként terelhet az önismeret útján.
 
Hatévesen tanultam meg olvasni, de a könyvek szeretete jóval hamarabb, már a családi mesélések által részemmé vált. A szüleim és nagyszüleim hangján megelevenedő történetek számomra valóságosak voltak: a fantáziámban nagyon is létező szereplőkkel, kalandokkal és varázslatos helyszínekkel, ahová jó volt estéről estére visszatérni.

Amikor megismertem a betűket, új világok nyíltak meg előttem: bár akkor még nem sejtettem, hogy ez a szenvedély mennyi éven át kitart majd. A sort Fekete István nyitotta: a Tüskevár, a Téli berek és a Vuk után Kele, a sebesülése miatt itthonmaradásra kényszerült gólya lopta be magát a szívembe, aki gyógyulásáig (és Afrikába való útrakeléséig) 365 napon át egy faluban húzta meg magát – igaz barátságokat kötve az emberrel és az őt körülvevő háziállatokkal. Kelepelő barátom sorsát nyolcévesen annyira magaménak éreztem, hogy mikor a regény végén gyógyultan búcsút intett ideiglenes befogadóinak, hogy délre induló társaihoz csatlakozzon oda, ahová tartozik – potyogtak a könnyeim.
 
 
Később nemcsak sírtam, nevettem is. Gerald Durell regényeivel már vidámabb vizekre eveztem, és aki ismeri a brit zoológus sajátos írói stílusát és leírásait kissé bolondos családjáról és temérdek vágyott, illetve kevésbé szívesen látott állatukról Görögországban – tudja, miről beszélek. Képzeletben velük fedeztem fel a görög szigeteket és amikor a szüleimmel Korfun nyaraltunk, természetes volt számomra, hogy Durell egyik regénye is velem utazik.

Teltek az évek és a női felmenőim által rongyosra olvasott csíkos és pöttyös könyvek illetve a későbbi kötelező olvasmányok sorát számtalan klasszikus és kortárs, magyar és világirodalmi regény, novelláskötet, versgyűjtemény váltotta fel. Nem volt megállás: faltam a könyveket. Természetesen nem tetszett minden, amit olvastam: volt, amit félbehagytam, mert nem szólt hozzám, hidegen hagyott. Ami pedig korábban lekötötte a figyelmemet, nem biztos, hogy évek múltán újraolvasva is ugyanazt a lelkesedést váltotta ki. Akadt viszont néhány olyan darab is, amely egy másik élethelyzetben, érettebb fejjel új mondanivalót kínált. Volt, ami épp aktuális szomorúságomban vigasztalt vagy a szereplőinek bátorsága engem is cselekvésre késztetett. Előfordult, hogy egy szöveg megnevettetett. Volt, ami felemelt. Esetleg elborzasztott. Akadt, ami által több lettem, mert tükröt tartott felém, ráébresztve addig ismeretlen működésmódokra.

A történetek gyógyíthatnak – a biblioterápia, mint az önismeret eszköze

Az irodalom egyénre gyakorolt jótékony hatása régóta ismert. Nossrat Peseschkian, Németországban élt iráni származású pszichiáter régi történetekkel (is) gyógyított: vallotta, hogy a testi tünetek és a lelki bajok összefüggenek. A rendelőjében megforduló páciensek panaszait hallgatva régi perzsa mesékhez nyúlt vissza, hogy a keleti és nyugati kultúrát összekapcsolva, ősi történetek által betegei felismerjék elakadásaikat, saját problémáinak gyökerét és rádöbbenve erőforrásaikra, gyógyulásuk útja egyértelműbb legyen.

Az irodalomterápia művészetterápiás módszere (főként) irodalmi szövegeket felhasználva támogatja a személyiségfejlődést. A csoportos vagy egyéni biblioterápiás beszélgetés egy előre kiválasztott szöveg köré épül, ahol a fő kérdések: Hol vagyok én a szövegben? Milyen érzéseket ébreszt bennem?
 
Bár gyakran tévesen értelmezik, a biblioterápia nincs összefüggésben a Bibliával
 
(amellett, hogy természetesen az ülések fókuszálhatnak bibliai szövegekre is).

„A szakmán belül megosztott, hogy szakemberként milyen szövegeket használunk. Létezik a kanonizált irodalmi szövegeket (iskolai tananyag, érettségi tétel) preferáló irány, és egy másik, mely bármilyen szöveget felhasznál – a lényeg, hogy kapcsolódni lehessen hozzá. Lehet akár dalrészlet, reklám, újságcikk is: én inkább ezt a vonalat képviselem. Főként a kortárs irodalommal szeretek dolgozni, de van, aki inkább a klasszikus regényeket, vagy a verseket kedveli” – kezdi a mesélést Szalai Lilla, aki bölcsészből vált életvezetési tanácsadóvá, majd a Pécsi Tudományegyetem biblioterapeuta képzésének elvégzése után 2016 óta vezet egyéni és csoportos irodalomterápiás foglalkozásokat. Úgy érzi, ebben a szakmában találta meg leginkább azt, amit keresett. Szelíd módszernek tartja, mely szabadon teret hagy a játékosságnak és a kreativitásnak, amellett, hogy lehetőséget teremt önmagunk mélyebb megismerésére.
 

Nem könyvklub: annál sokkal több

A terápiás hatású olvasás és az irodalomterápia nem ugyanaz. Mikor egyedül olvasunk, ráeszmélhetünk addig rejtett igazságokra, tükröt tarthat elénk a szöveg, de nincs mellettünk, aki értő szemmel végigkísérne a folyamaton.
Az irodalomterápiás ülések (akár egyéni, akár csoportos formában) olyan egyetemi képzést végzett szakember vezetésével zajlanak, aki hamar tisztába kerül az aktuális csoport (vagy egyén) dinamikájával. Tudja, hogyan kezelje a szöveghez kapcsolódó asszociációkat és miként rendszerezze, fűzze tovább a csoporttagok gondolatait.

 
„A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz.” (Carlos Ruiz Zafón)
Szalai Lilla csoportjai tízalkalmasak, a résztvevők hetente egyszer gyűlnek össze, a szövegeket a vezető választja ki. Úgy véli, az elején mindenki nehezebben nyílik meg, de legtöbbször akad egy-egy bátrabb személy, aki hamarabb megosztja a gondolatait: ő ösztönzi a többieket.

„A csoportjaimat meghatározott téma köré építem és így is hirdetem meg őket: volt már párkapcsolati fókuszú csoportom, máskor pedig a konfliktuskezelés, a társas érintkezések és az anya-gyerek viszony hepe-hupás tájaira keveredtünk. A hívószavak megszólítanak: azok jelentkeznek, akiket aktuális élethelyzetük ebbe az irányba terel. A szövegeket nem árulom el előre – a foglalkozás elején felolvassuk ezeket és utána beszélgetünk. Szeretem, hogy váratlanul éri őket, mert a spontán asszociációk a legérdekesebbek.”
 
 

Szinte közhellyé vált, hogy a mai kor embere folyton rohan, eltemetik a teendők és alig marad ideje olvasni. Pedig a könyv visszavár, nem kérdez, nem vádol, ha hónapok óta nem nyúltunk hozzá. Lilla szerint a biblioterápia egyik nem titkolt célja az olvasás népszerűsítése is:

„Hozzám olyanok is jönnek, akik kifejezetten nem szeretnek olvasni, de beszűkült a baráti körük és szívesen beszélgetnének. Sokan attól tartanak, hogy majd komoly verselemzésekbe kell fogniuk, pedig az irodalomterápiás ülés nem iskolai irodalomóra. Itt senkit nem érdekel, hogy hol mire gondolt az író vagy a költő. A lényeg, hogy nekik mit jelent a szöveg, bennük milyen érzéseket ébreszt. Öröm látni, ahogy a csoporttagok gátlásai oldódnak az idő előrehaladtával.”

Mi jelenthet megújulást egy irodalomterapeuta számára? Lilla szerint a tanulás sosem ér véget, hiszen rábukkanhat friss szövegekre és általuk új módszerekkel építheti fel a tematikát. Nincsen két egyforma csoport, ahogyan nincs két egyforma személyiség sem:

„Az ideérkező emberek feje általában tele van gondolatokkal. Ugyanaz a szöveg két eltérő csoportból teljesen mást vált ki. Lesz, ahol rajonganak érte és lesz, ahol utálni fogják. Semmi sem törvényszerű, nincsen jolly joker szöveg, ami biztosan működni fog. Ha valami indulatot, felháborodást vált ki, vajon miért? Ami meghat, megindít, érzelmeket ébreszt, mi okból teszi? Engedjük, hogy hasson ránk, amit olvasunk. Ha van olyan szöveg, ami minket nem érint meg, akkor nem nekünk való. Félre kell rakni, nem muszáj végigolvasni.”


Felhasznált irodalom: Jakobovits Kitti: Irodalomterápia és Nossrat Peseschkian: A tudós meg a tevehajcsár - Keleti történetek-nyugati lelki bajok

Ajánljuk még:

„Embertelenül bántunk a parasztokkal” – Interjú Andrásfalvy Bertalan néprajztudóssal, volt kultuszminiszterrel

90 év, nyolc unoka és a népi kultúra iránti valódi elkötelezettség, amely ma is aktív alkotói életformában teljesedik ki – Andrásfalvy Bertalan nevét egyaránt ismerjük a közéletből – ő volt az Antall kormány első kultuszminisztere –, valamint a magyar néprajzból az ártéri gazdálkodás kutatójaként és szenvedélyes gyűjtőként is. A megélt idő és a szilárd pedagógiai elveken keresztül végzett rengeteg munka nemzetépítő törekvéseket szült: a néphagyományban rejlő bölcsesség megismerésére és alkalmazására hívja fel a figyelmet.