„Először a szív tegezzen, aztán a száj!” – hogy is köszönjünk anyóséknak?

Nemrég hallottam egy társaság beszélgetését, vagyis inkább panaszkodását. Arról volt szó, hogy milyen kellemetlen helyzetek merülnek fel a családjaikban, ahol a tegezés-magázás szabályai nincsenek egyértelműen lefektetve, esetleg olyan rendszereket talált ki az idősebb generáció valamelyik tagja, ami a többi félnek kellemetlen.

Az egyik lány azt mesélte, hogy már hosszú évek óta együtt él a párjával, de még nem házasodtak össze. Az após viszont csak a hivatalos menyeivel, vejeivel tegeződik, így a családi összejövetelek alkalmával most már ő az egyetlen, aki nem tegezheti a családfőt, aki viszont fordítva nem alkalmazza a saját szabályát, így tegezve szólítja meg a 28 éves nőt.

Egy másik lány családjában az a furcsa helyzet áll fenn, hogy a szülők semmiképp nem ajánlják fel a tegezés lehetőségét a vőjelöltnek, viszont a 80-as nagyszülők rögtön felajánlották. Amikor együtt az egész család, nagyon rosszul érzik magukat ettől a fiatalok. 

Bár a mi esetünkben kiegyensúlyozott a családi konszenzus, de érdekelt, miért olyan nehéz ma megválasztani a helyes formulát, és hogy mit lehetne tenni, hogy mindenki jól érezze magát egy ilyen közeli, mégis nagyon sajátos szabályrendszerű kapcsolatban.

Régen a gyerekek a saját szüleiket is magázták, ma már sok esetben a tanárt is tegezik a fiatalok. Az előbbi számomra majdhogynem elképzelhetetlen, míg az utóbbit szintén túlzásnak tartom. Bár néhány helyzet felülírja az etikettet, általában az első benyomásunk meghatározó eleme az, hogyan szólítjuk meg a másikat. De mitől is függ ez?

ALAPSZABÁLYOK

Az etikett szerint nő és férfi kapcsolatában a nő; azonos neműek között az idősebb, üzleti, hivatali hierarchia esetén a magasabb rangú jogosult kezdeményezni a tegeződésre való áttérést. A felajánlott tegezést visszautasítani sértő, a pertu pedig egy életre szól. Ezzel elméletben sokan tisztában vannak, de megeshet, hogy kicsi a korkülönbség, hogy nem állunk közeli kapcsolatban az illetővel, vagy hogy nem egyértelmű a rangja. Ilyenkor elgondolkodunk, és többnyire nem jár végzetes következményekkel semmilyen döntés.

De mi van akkor, hogyha a párunk épp bemutatna a szüleinek? Nem elég, hogy amúgy sem egyszerű a helyzet, hiszen mindenki meg szeretne felelni az esetleges anyósjelöltnek, még azon is gondolkodni kell, hogyan szólítsuk meg egymást. Ha nem nagyon idős az illető, és fiatalként magázzuk, akkor lehet, öregnek érzi magát, ha tegezzük, lehet, hogy megsértődik. Ha idős és magázom, talán eltalálom, mit szeretne – de erre sincs garancia. Viszont mégiscsak ez a leginkább biztonsági játék: ha nem akarunk bajt, ildomosabb magázódni, s ha a jövendő após-anyós úgy akarja, ajánlja a tegezést. Első körben érdemes megadni a tiszteletet nekik, ilyen módon is.

Ugyanakkor a folytatás is kérdéseket vet fel. A párom szülei jóval idősebbek az én szüleimnél, talán ez az oka annak, hogy el sem tudom képzelni velük a tegeződést, akkor sem, ha megkérnének rá. Semmi gondot nem jelent a kapcsolatunkban az a kis távolság, ami a magázódásból adódik. Jól elbeszélgetünk így is. Mert bár igaz, hogy nem lehet végletekig felszabadultam csevegni a „maga”, az „ön” vagy az ilyen-olyan „tetszik” formákkal tűzdelt csevelyben, és olykor valóban töröm a fejem, melyiket kifejezést lenne jobb használni, jó így nekünk.

Illik a kapcsolatunkhoz, illik hozzánk – és nem hiszem, hogy egyikőnknek is álmatlan éjszakái lennének emiatt.

Ezzel szemben a férjem első perctől tegezi az én szüleimet. Nem feltétlenül a kisebb korkülönbség miatt, inkább azért, mert édesanyám és édesapám ki nem állhatják, ha valaki magázza őket. Apám számára teljesen egyértelmű, hogy a tegezés által sokkal közvetlenebb a társalgás, emiatt is mindig azonnal felajánlja a fiatalabbaknak, hogy felejtsék el a „tetszikezést”. A magázásban érez egy kis fölösleges távolságtartást, és mint többször kiemelte már az ismerkedés elején: a tiszteletet szerinte nem ilyen formaságokban kell kifejezni.

Anyám szintén a legelső találkozás alkalmával közölte a férjemmel, hogy őt ugyanbiza ne magázzák, mert nem vénasszony! Egy ismeretlen, jóval idősebb nő tegezése, mint a cikkírás során megtudtam, anno kellemetlen volt a férjemnek, de idővel ő is megszokta. Ugyanis ahhoz valóban idő kell, hogy a formaságok mögött tartalom is legyen: a tegezés mögött például egy olyan közelség, ami se nem túlzó, se nem idegen – éppen olyan, amilyen a felekhez illik.

Mert még a tegezés-magázás kérdésében sem a formaság a fontos, hanem a kapcsolat. A kapcsolathoz illik valamilyen megszólítás, nem fordítva. Idővel lehet magázásról tegezésre térni, de csak azért, mert tegezünk valakit, nem lesz közelebb a szívünkhöz. Próbáljunk inkább szeretettel, tisztelettel közeledni egymáshoz – ha időbe is telik, de a beszédünkben is megjelenhet majd ez.