Domestos az irodalomban – van értelme átírni Agatha Christie-t?

Ha a korerkölcsöt a kóros erkölccsel összekeverjük, pont olyan szórakoztató hülyeségeket kaphatunk, mint az irodalom polkorrektté idomított, sterilizált változata, amely saját maga paródiájaként lesz bizonysága félműveltségünknek. Se zsidózni, se cigányozni nem szabad – ezt mindannyian tudjuk, és vitán felül áll. De olyan irodalmi alkotásokból kivenni a mai közerkölcsök szerint sértő kifejezéseket, amelyeknek írói már nem szállhatnak vitába velünk, egészen elképesztő merészségre utal,

nem mellesleg a cancel culture-t erősíti.

Ezek a gondolatok erősödnek bennem, mikor olvasom: a Harper Collins Kiadónál úgy döntöttek, hogy az 1920-1976 között írt művekből kiirtják a rasszista megjegyzéseket, helyzeteket, kifejezéseket.

Nos, szigorúan a tudományos oldalról nézve is dőreség ez, hiszen komplett életműveket lehetne kidobni a világirodalomból, ha az erkölcs felkent őreiként szigorúan cenzúráznánk az írott szót. Charles Bukowski például úgy szűnne meg, mintha sosem lett volna – és bár nem ő a magasirodalom legjelesebb képviselője, az az életérzés és világ, amit ábrázol, máshol nemigen jelenik meg olyan pőre őszinteséggel, mint nála. És akkor még csak a trágárságoknál tartunk.

Ha átevickélünk a faji, nemi és világnézeti kérdésekre, hogy szemügyre vegyük, miért kell átírni a krimi nagyasszonyának mondatait, máris olyan elítélendő, sőt üldözendő kifejezések lajstromával igazolhatjuk szövegnemesítő törekvéseinket, mint például a néger vagy fekete, amely szavak ma felérnek egy-egy vaskos káromkodással. De hívjuk megint segítségül a tudományokat: a néger szó eredete a latin niger, nigra, nigrum (fekete) kifejezésben keresendő, és a nyelvfejlődésben az analógiás gondolkodás lenyomata. Többek között a negroid és a negrid (Afrikában őshonos, sötét bőrű, gyapjas hajú emberfajta) kifejezéseket is száműzni kéne az antropológiai irodalomból, ha már a szépirodalmat és a ponyvát ilyen tüzetesen átfésüljük, hogy a fekete gyapjúszálakat kilúgozzuk belőle.

A Harper Collins Kiadónál – saját bevallásuk szerint – azért döntöttek az utólagos átírás mellett, hogy a ma emberét megvédjék, és erkölcsösebb magatartásra ösztönözzék a nyelvhasználatot illetően is. De felmerül a kérdés, ehhez tényleg a már keresztbe-kasul ismert irodalmat kell átírnunk? Attól fogunk korrektebben viselkedni egymással, ha átírjuk a világirodalmat?

Az általam csak Domestos-neurózisnak becézett irodalom-fehérítési törekvéseket több szempontból is károsnak tartom. Egyrészt nem gondolom, hogy szerzőjogi szempontból megtehetjük, hogy hozzányúlunk már megjelent írásokhoz – ugyancsak külön iparág él a szöveghűség fenntartásából és a közlési jogok árgus monitorozásából. Másrészt míg a friss szövegek szerkesztést igényelnek, a megjelent szövegek irodalom- és kiadástörténeti pillanatokat rögzítenek, tehát átírni ezeket olyan, mintha a történelmet írnánk át. Talán

nem kéne annyira legatyásodni morálisan, ha már mellveregetve hirdetjük Orwell szállóigéit: „akié a jelen, azé a múlt”.

Hogy a rendszerváltás poénjával kontrázzuk rá: „Mostantól minden másképp volt!”.

A problémákat csak fokozza, hogy az irodalom nagyjainak műveit egész kutatóbrigádok elemezték már, így a kilúgozással valójában az ő tudományos eredményeiket is diszkréten zárójelbe tesszük, az utókor irodalmárai pedig majd jókat szórakozhatnak azon az irodalomtörténeti csemegén, hogy egyszer régen – azaz manapság – valami túlbuzgó, ám nyilvánvalóan álprűd „jófejek” ágyúval indultak verébre.

Bár Agatha Christie művei kapcsán merült fel éppen a törekvés, az ügy nem újkeletű: próbálkoztak már korábban a James Bond-könyvek „megjavításával” és Roald Dahl gyermekkönyveinek helyreigazításával is. Tényleg ma, a digitális korban, amikor mindenhez és minden szintű szöveghez egy kattintással férhetnek hozzá a fiatalok, éppen most gondoljuk komolyan, hogy kitöröljük az internetből a múltat, és mindezzel magasztos nevelési célokat érünk el? James Bond ne használjon faji megkülönböztetést sugalló kifejezéseket, ezért jár az ejnyebejnye Jan Flemingnek, és Roald Dahl se mondjon olyant egy gyerekre, hogy kövér vagy buta, de nyugodtan bámuljuk tovább az agyzsibbasztó ostobasági vetélkedőket meg az egyre agresszívebb akciófilmeket?

Vajon tényleg Agatha Christie regényei sértik a mai közerkölcsöt? Amikor szügyig állunk a korhatáros jelzések és tiltások tömkelegében, amikor egy egész iparágat fejlesztettünk ki a „kimikormitnézhet” fogas kérdés tisztázására, aminek egyébként az lett a következménye, hogy horrort és pornót csak az nem néz, aki nem akar, szóval éppen ma gondoljuk újra, mi fér bele a Christie-regényekbe? Valóban nem érezzük, mennyire visszás visszafelé mutogatni, miközben a saját újonnan létrehozott „kulturális javainkat” sem vagyunk képesek a magunk által felállított erkölcsi keretek közé terelni?

Intézményesített álszenteskedés – ez az irodalom átszabására tett törekvés, és persze remek marketingfogás.

Jajj. Aki azt gondolja, hogy ezzel fogjuk megvédeni a gyerekeinket, annak érdemes volna egy pillanatig elmélázni azon, hogy a mai fiatalok többsége nem az egyébként is felnőtteknek szánt irodalom mohó fogyasztásától tér görbe útra, hanem például a megnyomorított családi mintáktól, az űrként tátongó beszélgetés-hiánytól, amivel a társas magányban megtanulnak együttélni, tehát a mélységesen szomorú elmagányosodástól. Nem hiszem, hogy ezen a problémán segíthetne Agatha Christie, Jan Fleming vagy Roald Dahl megregulázása. Azért abban biztosak lehetünk, hogy Jan Fleming, Roald Dahl és Agatha Christie remekül szórakozik ezen, és talán metsző gúnnyal fogalmaznak revansot egy jobb helyen.