Nemrég esett meg, hogy egy koreai édesanya 3 év után viszontláthatta 7 éves kislányát. A történet ott kezd érdekessé válni, amikor megtudjuk, hogy a kislány 2016-ban elhunyt, és szorgos technikai zsenik kezeinek köszönhetően, egy VR (virtuális valóság) térben „kelt életre", hogy édesanyja még egyszer utoljára láthassa. Ahogy kinéz, ahogy mozog, a hangja, mindene szinte pontosan olyan, mint a valaha élt és szeretett kislány.
Borsódzik a hátam. Nos kérem, az emberi porhüvely immáron virtuálisan is élethűen legyártható, de mi van a személyiséggel? Mi van azokkal a tartalmakkal, amik két embert összekapcsolnak, ha – és ez fontos kitétel – mindkét félben élő lenyomatot képeznek? Én képtelen vagyok a technikai csodát méltatni, erre ez az eset szerintem nem megfelelő – bár a videojáték-ipar már egy ideje ontja magából az élethűbbnél élethűbb embermegformálásokat, ami ettől függetlenül elismerésre méltó.
Na de mi a helyzet ezzel az esettel? Bennem az a – talán konzervatív –meglátás él, hogy a holtakat, a holtak emlékét nem illik ilyen módon megbolygatni. Akit elveszítettünk, sosem lehet egyenlő azzal, akit virtuális módon megölelgetünk, megsimogatunk. Vajon egy ilyen lehetőség segít-e eltemetni, vagy éppen fedetlenül hagyja az elvesztett szeretett személyt? Hol a határ, milyen jogok illetik meg utólag a halott emlékét, arcát, hangját, személyazonosságához tartozó jegyeit egy gyászoló személy kívánságával szemben? Mert szerintem ezek fontos jogok, amik bizony védelemre is szorulhatnak.
Nem irányíthat bennünket a fájdalom, és nem adhatja át a helyét a jelen egy alternatív, virtuális jelennek.
Talán ismerős lehet ez a dilemma a videojátékok világából, ott azonban mégis le van fektetve az az egyszerű tény, hogy játékról van szó. Itt azonban ellentmondásba kerül két nagyon fontos dolog: annak vágya, hogy az elvesztett személlyel találkozzunk, és ez minél élethűbb, megfoghatóbb legyen; és annak a ténye, hogy ez nem egy valós találkozás. Egy gyászoló személyben vajon merre mozdul a mérleg?
Legbelül úgy érzem, hogy azzal nem lehetünk hűek az elhunyt emlékéhez, ha három év után leülünk vele megünnepelni a szülinapját egy virtuális térben. Az nem a kapcsolatról és nem is az elhunytról szól, hanem rólunk.
És igen, az ember hajlamos magát bezárni bizonyos érzelmekbe, csak hogy ne kelljen szembesülnie a veszteség élményével. Véleményem szerint az ilyen hozzáállás nem egészséges, és külső segítség és vezetés nélkül egy ilyenfajta gyász virtuálisan is egy káros csapda lehet. Ezt a csapdát pedig sosem kívánnám magamnak, vagy a szeretteimnek, akiknek egyszer hiányozni fogok, sem senki másnak. Hozzáteszem, ha egy emlék VR-ban való megalkotásáról lenne szó, annak sokkal több értelme és helye lenne. Nem állna fenn az önámítás veszélye, mert az egy megfogható kerettel, történetszállal, kezdettel és véggel rendelkező valami lenne.
Nekünk, akik itt maradtunk, a búcsúzáson túl az a feladatunk, hogy ápoljuk az emlékeket,
de nem az, hogy meghamisítsuk őket vagy esetleg megtoldjuk őket.
Próbáljunk olyan módot találni a megemlékezésre, ami tiszteletben tartja az elhunyt személyét, ami személyes, és ami pont ezért sokkal közelebb vihet minket szerettünk emlékéhez, mint bármilyen másolat vagy utánzat.
Ajánljuk még:
Így nem fogod összekeverni halloweent, mindenszenteket és halottak napját!
Ökotemetkezés: lehetsz még fa s a fán virág
Versenyeztetés iskolában, munkahelyen: eredményt hozhat, vagy csak haragot és csalódást szül?
„Részvétem a gyászolóknak” – mondjuk, de vajon tudjuk még, miben illenék részt vállalnunk?
Szerettünk elveszítésére nincsen „jó” időpont, azonban a karácsonyi ünnepkör, újév környékén mintha kiemelten nehéz volna gyászolni. Minden a szeretetről, a boldogságról, az újrakezdésről szól, ami különösképpen nehézzé teheti az ittmaradók napjait. Vajon belegondoltunk már egyszer is, hogy az ilyenkor rutinszerűen elmormogott „részvétem” formulával valójában mit is fejezünk ki a másik felé? A szavaknak ugyanis súlya és jelentése van, és egyáltalán nem mindegy, tudjuk-e, miben vállalunk részt.
