„Az órán csak játszanak!” – Miért baj, ha a szülő beleszól a tanításba?

Vagy inkább úgy tehetném fel a kérdést: mikor baj, ha a szülő beleszól a tanításba? Mert persze nem mindig, hiszen vannak olyan szituációk, amikor nagyon is jogos lehet az észrevétel. Ilyen volt például, amikor frissen végzett pedagógusként olyan izgalmas, de időigényes házi feladatokkal sorjáztam meg a diákjaimat, amelyeket – mint kiderült – csak hosszú órák árán tudtak megoldani. A szülők jeleztek, hogy ez így rettenetes, a gyerekek kínlódnak, az egész család a házi feladat felett görnyed. Természetesen magamba szálltam, és rájöttem: nem mértem fel helyesen az adott korosztály terhelhetőségét, és azonnal változtattam.

Ám egyre-másra találkozom olyan szülői elvárásokkal, amelyek sajnos teljesen tévesek.

Megértem én, hiszen ők – akárcsak én – még egészen másképp tanultunk: szépen margóztuk a füzeteket, alulra nyelvtanból javítócsíkot húztunk, volt óraszám és dátum, körmöltük az olvasónaplókat, hátratett kézzel ültünk, két ujjal jelentkeztünk. Csakhogy ez több évtizede volt. A mai gyerekek már teljesen mások, és teljesen más az a mód is, ahogyan ők a legkönnyebben, leghatékonyabban el tudják sajátítani az anyagot.

A szülők egy része nem ismeri saját gyermekének generációs jellemzőit ─ úgy tekint rájuk, mint gyermekkori önmaga modernkori kiadására, és azt gondolom, ebben rejlik a probléma gyökere. Mindannyian hajlamosak vagyunk úgy gondolni az eltelt időre, mintha csak a világ változott volna, benne az emberek nem. Pedig ez nem így van. Egy Z-generációs, Alfa-generációs gyermekkel írathatnám 45 percen át a füzetbe a tananyagot, amelyet otthon meg kell majd tanulnia, sokra nem mennék vele. Megtanulná, persze, jókora kínok árán: már az órán is szenvedne, majd otthon is nyűglődne, s mindezt miért? Hogy megírja jól a dolgozatot, aztán ha pár napra rá már semmit se tudjon belőle. Ráadás „haszonként” pedig a tantárgyat is nagy valószínűséggel a háta közepére fogja kívánni.

Ehelyett jóval hatékonyabb a játékos, sok ingerrel, rövid oktatóvideóval, megzenésített verssel, interaktív feladatokkal, dramatikus játékokkal szabdalt óra, ahol a diák számára röpül az idő, felcsillan érdeklődése, lelkes és motivált. A szülő pedig elhűlve hallja, hogy „egész órán játszottunk”! És felháborodva rohan az iskolába, bepanaszolni a tanárt, aki alig írat a füzetbe (digitális felületen tanulunk), és folyton csak játszik a gyerekekkel. Amikor ilyesmi vádakkal szembesülök, nagyot nevetek: hála istennek!

Ha a diák úgy érezte, hogy egész órán játszottunk, akkor jól csináltam!

Hiszen az a legjobb tanulás, ha úgy érezzük, nem is tanulunk ─ nincs ennél hatékonyabb, maradandóbb tudást nyújtó módszer.

A szülők egy része persze ezt nem érti, és követeli az ugyanolyan szépen vezetett füzetet, bebiflázandó tananyagot, a gyöngybetűvel írandó házi feladatok sorát a gyermeke íróasztalán. Nem kárhoztatom érte, teljesen érthető az elvárás akkor, ha nem olvastunk tanulmányokat a jelenleg hatásos tanítási módszerről, a gyermekünk generációjának jellegzetességeiről, arról, milyen technikákkal lehet az ő megváltozott tanulási folyamataikat a legjobban elősegíteni, a tananyag bevésődését elérni. Ha ezzel a háttértudással nem rendelkezünk, akkor automatikusan a saját gyerekkorunk tapasztalatait vetítjük rá a gyermekünkre, és annak megismétlődését várjuk el a pedagógusoktól is.

A tanár előtt viszont ott áll a dilemma: a szülők elvárásainak feleljen-e meg, vagy azon legyen, hogy a diákok képességeit fejlessze, tudását alapozza meg? Bármennyire úgy tűnik, hogy ez nem lehet kérdés, sajnos valóban felmerül, hiszen

a panaszkodó szülők nagy munkahelyi károkat okozhatnak.

Persze a magam részéről maradok a diákok érdekeinek a figyelembevételénél, még akkor is, ha konfliktusos helyzeteket kell vállalnom érte. De bárcsak ne kellene, bár minden szülő úgy támogatná a munkánkat, ahogyan nagyon sokan szerencsére teszik is, és üdvözlik az új, élvezetes tanítási módszereket – mert tisztában vannak vele, hogy ma már csak így lehet eredményeket elérni, így viszont sokat.