Apokalipszis most: egy utazás története és az összeomlás előérzete

Még a pandémia elején elterjedt egy vicces, amolyan „ilyen volt, ilyen lett” típusú fotó a nőkről és a világvégéről, miszerint azt hittük, szuper Mad maxes outfitben, amazonként fogunk ragyogni a sivatagban, ha itt az apokalipszis, ehhez képest kinyúlt melegítőben tespedünk a kanapén, fagyit zabálunk és bort iszogatunk felváltva. Ez jutott eszembe, amikor este tizenegy után már két órája ültem a reptéren egy bezárt repülőgép neonfényében a többi utassal, gyakorlatilag csendben, de mindenképpen nyugodtan.

Senki nem borult ki, senki nem követelőzött, a mellettem kettővel üldögélő négyéves-forma kisfiú is elég jól viselte, csak rendre megkérdezte anyukáját, mikor indulunk. Civilizált emberek vagyunk, elfogadtuk, hogy munkaerőhiány van, és ez valamilyen úton-módon láthatatlan és csak sejthető ok-okozati összefüggések mentén odavezet, hogy a bezárt repülőn ülsz, mert hiába a felépült civilizáció, a nyugati hangulatú, csili-vili reptér, ahol végre nem csillagászati összegekért kávézhatnál és még a telefonod is tölthetnéd, te ott már nem lehetsz. A repülőtársaság csak kétórányi utastartózkodást fizet a reptérnek, addig szívhatod az ő levegőjüket, és mivel az letelt, ezért már a gépen szívsz. Ülsz és várod, hogy elinduljatok – a megadott felszállási idő után két és fél órával.

Itt, elszakítva a reptéri jóléttől, két világ között megrekedtünk. A mobiltelefon már lemerült, a tablet és egyéb kütyük pedig feleslegesek, mert a reptér wifije ide, a senki és semmi földjére, ahol csak egy pillanatot szoktál eltölteni az életben, nem ér el. Akár alhatnánk is, de nem alszik senki, mintha valahogy tényleg megakadtunk volna az idő folyásában, megfagyott a pillanat is, a lámpákat nem kapcsolták le, hiába van már éjjel. Eszembe jut egy Stephen King-sorozat, a Langorierek – Az idő fogságában, az is egy repülőn meg egy reptéren játszódott, ott ették meg a langorierek az időt vagy a valóságot, nem emlékszem. 

Úgy látszik,

a reptér valamiféle szimbólum: olyan hely, ahol az időt meg lehet enni.

Kénytelen vagy várni, nem tudsz sietni sehová. Talán ezért vagyunk mind nyugodtak ezen a megrekedt repülőn. 

S ez az, ami félelmetes számomra: éppen darabjaira hullik (újra) a megszokott világunk, és ezen nem izgul senki, mindenki tudomásul veszi, hogy ez van. A repülőgépek szinte mindennap késnek. Nem számít, mennyiért vetted a jegyet, első osztályra vagy a fapadosra vársz. Itt a rendszerben van a hiba, amiben te egy egészen kis darab vagy, és nem tudod befolyásolni, mi történik veled.

Szerintem az apokalipszis, amiről régóta beszélünk, hogy jön, közeledik, mint a tél a Trónok harcában, valójában alig észrevehetően kúszik be a mindennapjainkba. Persze, amióta világ a világ, rendre vizionáljuk a végét. Minden generációban meggyökerezik a gondolat, hogy vele ér véget az emberiség. Ennek mindig az adott korban reálisnak tűnő oka van, mint például az, hogy emberáldozat nélkül nem kel fel többé a nap, vagy atomháború lesz. De volt is már számos apokalipszis:

a világvége gyakorlatilag az adott civilizáció pusztulása, mint például a Római birodalom összeomlása.

Ilyenkor valamiért többen halnak meg a társadalomban, mint ahányan születnek, felélik az erőforrásokat, a kultúra működése fenntarthatatlanná válik. Ilyenkor az általuk ismert világ végetér. Ez nem jelenti az adott embercsoport kihalását, a maják is túlélték, amikor összedőlt birodalmuk, csak visszamentek a dzsungelbe. A kultúrájuk elveszett, de az emberek megmaradtak, ma is élnek a leszármazottaik. 

A mi világvégénk szerintem kis dolgokkal kezdődik, amiket meg lehet magyarázni: vírus, kereslet-kínálat, leépítés stb. Aki be akarja csapni önmagát, most még könnyen megteheti, de az omlás már megkezdődött, a civilizáció keretei repedeznek. Bizonyítéka ennek az is, hogy ha veszel egy repülő- vagy vonatjegyet, az ma már mást jelent, mint három évvel korábban. Ugyanis azt már biztosan nem jelenti, hogy adott időpontban eljuthatsz A-ból B-be.

Az elmúlt évszázadban felépítettünk valamit, ami működött, ami sokak szerint szép, mások szerint csak „modern” volt. Az elmúlt három évben viszont

valamiféle visszafejlődés indult meg.

A hazaút aztán megerősített feltevésemben, mert a káosz csak tovább bontakozott körülöttem. 

Azzal kezdődött a második „lavina”, hogy lemondták a visszafelé tartó repülőjáratot. Nem estem kétségbe, vettem jegyet a vonatra, úgy tűnt, három átszállás, cirka 13 óra alatt haza is érhetek. Aztán álltam reggel az állomáson, megdöbbenve: a vonatom törölték. Persze, volt helyi vasút: két csatlakozás után, két órával később oda, ahol az első átszállás volt tervben. 

Ott szálltunk fel a következő vonatra néhány hasonlóan járt magyarral együtt, úgy érezve, hogy a reggeli – állítólag pályamunkálatok miatti – csúszást sikerült némileg korrigálni. Azt gondoltuk, sínen vagyunk.

Aztán nem indult a vonat. Bemondták, hogy ezt a járatot most törlik, nem megy oda, ahova szánták, de semmi baj, két óra múlva jön egy másik szerelvény.

We apologise, hallom fél percenként a kellemes, gépszerű női hangot.

Az a későbbi vonat egyébként háromnegyed órát késik. Tehát van idő, itt a nyugati civilizáció, igénybe vehetjük, illetve vehetnénk a szolgáltatásait: az egyik helyen elromlott a kávégép, a másikon nem lehet kártyával fizetni. De van egy Starbucks, hála az égnek, abban lehet bízni, mint a Mekiben: akárhova vet az élet, a sivatag szélére, ott lesz egy, ami működik. Ha már az sem, na akkor kezdődik az omlás, gondolom én, mire korrigálok is: hiszen, van egy ország, ahol nincs már Meki. Itt a rejtett összefüggés a rendszerben, lám, valahol bezár egy Meki, máshol pedig törlik a járatot. Itt van a kutya elásva, ahogy apám mondaná.

Végül csak befut a szerelvény, felszállunk.

„Hétórás útra volt kiszámolva a sör, nem kilencre!”

– hallom már itt a magyar aggodalom hangját. Jó tudni, hogy ha a német precizitás már romokban is hever, van, ami nem változik: a magyar ember időtöltése.

Már Bécs felé tartunk, kezdek megnyugodni, onnan már haza is gyalogolok, hogyha kell. Aztán a hangszóró kellemes női hangját felváltja egy ideges női hang, németült. Nem értem, mit mond, de aki érti, háborog. A szomszédom, egy idős osztrák úr fordít: „akinek nincs helyjegye, szálljon le”. Közben szidja a németeket. Ez elég furcsa érzés, hogy valaki tőlünk nyugatra szid valakit még nyugatabbra. Szikár, idős férfi. Kimértsége, mozdulatai a nagyapámat juttatják eszembe, aki mintha a monarchiából maradt volna itt: ő a történelem abszurditásait egyszerre volt képes otthon totális felháborodással és szemtől szemben teljesen derűs nyugalommal viselni. Nos, ez az ember, aki hasonló volt hozzá, kijelentette:

ő marad.

Ezt olyan betonbiztosan mondta, hogy annak ereje volt. Lelkileg rögtön mellécsatoltam magam: bármi is lesz itt, bármilyen kalauz követel rajtam bármit, azt a sarat én is állni fogom.

Aztán zakatoltunk tovább, míg egy nagy német városban egyszercsak megérkeztek azok, akik ezt a felszólítást indokolták: rengeteg ember, helyjeggyel, meg anélkül is. Mint heringek a dobozban, tömörülve állnak a folyosón, mire jön az ideges női hang megint, bizonygatja, hogy jön a következő vonat, alig két óra múlva. De azt már nem hiszi senki, nem is mozdul senki, itt az a tiéd, amit már megettél, amire már fel vagy szállva. Két óra múlva akármi lehet.

Erre hirtelen megjelenik a női hang tulajdonosa a maga fizikai valóságában, és szavaival gyakorlatilag letaszajtgatja a sorok közt álló embereket. Jegyet már ő sem néz, csak utasít. Aki ül, az maradhat. Szerencsém van.

„Hát, a MÁV késik-késik, de azért ott ilyen nincs!” – hallom a sörivó bölcsességét. Arra gondolok, a vírus kezdetén is mennyien nézték nyugodtan a világot, mondván, nálunk nincsen baj. Aztán lett – ilyen a dolgok természete:

idő kell, míg bontakozik a káosz.

Ekkor már látom, hogy az utolsó bécsi vonatot is lekésem, de hála az égnek, Isten megteremtette a Flixbust, ami éjszaka is jár. Végül 22 óra alatt, hajnal hatos indulással, hajnal négyes érkezéssel, de Budapestre jutottam. 

Itthon még nem érezzük, de megjött a tél, itt vannak a szűk esztendők, akkor is, ha pánik még nem igazán övezi őket, sem háborgás. Mert azt világosan értjük, hogy tehetetlenek vagyunk.

Murakami Haruki, világhíres japán író szerint a szíve mélyén mindenki a világvége eljövetelére vágyik. Ugyanis ez egyben az újrakezdés lehetőségét is magában foglalja. Olyan bonyolult és egymással összefüggő problémahalmazok okozzák egy rendszer hanyatlását, hogy úgy érezzük, azt megoldani nem lehet. Inkább akkor nullázzuk le.

Az emberiség túlélte már néhány civilizáció összeomlását.