„A gyülekezeteknek kísérletezni kell a formákkal, mert nincsen vesztenivalójuk” – Duráczky Bálint szociológussal beszélgettünk

A napokban hozták nyilvánosságra a 2022-es népszámlálás adatait. Ebből mit láthatunk, hányan vannak ma Magyarországon, akik hívőnek vallják magukat?

Azt, hogy ki vallja magát hívőnek, nem lehet meghatározni a népszámlálás alapján, legfeljebb arról tudunk beszélni, hogy hányan vannak, akik valamelyik valláshoz, felekezethez kötődőnek vallják magukat. Az erre vonatkozó válaszadás azonban önkéntes volt a népszámlálási kérdőívben, és a nagy számú nem válaszoló állampolgár miatt igazából nem kaphatunk megbízható feleletet. Ha a válaszolókra szorítkozunk akkor nagyságrendileg 75 százalék kötődik valamilyen felekezethez, és ha a nem válaszolókat is belevesszük, akkor ez mindössze 44 százalék. Abban biztosak lehetünk, hogy egyik szám sem takarja a valóságot, az valahol a kettő között lehet.

Hogyan értelmezhető ez az adat a korábbi évtizedek adataihoz képest?

A válaszolók eredményeinek értelmezése számos nehézségbe ütközik – különösen, ha az egyes népszámlálási hullámok adatait próbáljuk összevetni. Míg évtizedekkel ezelőtt szélesebbkörű társadalmi konszenzus volt arról, hogy mi tekinthető kötődésnek, addig 2022-re ez a konszenzus meggyengült. Az a feltételezésem például, hogy húsz éve még vallásfelekezeti kötődést jelölt az az ember, aki meg lett keresztelve csecsemőként, de egyébként semmilyen kapcsolatban nem áll a felekezettel, míg ma ez már aligha egyértelmű. A fiatalabb korcsoportok rendkívül nagy arányban tagadták meg a válaszadást. Ez is mutatja, hogy a kérdés, ami még úgy-ahogy működik az idősebbeknél, már nem eredményez értékelhetően összesíthető válaszokat a 40 év alattiaknál. Épp ezért,

az évtizedes összehasonlítás és az erre épülő „számháború” hamis dilemmát tár elénk, amiben mindenki megtalálhatja az érdeke, vágyai szerint megfelelő értelmezést.

A valóság az, hogy a népszámlálás nem alkalmas arra, hogy a vallásfelekezeti kötődés mértékének változásáról reális képet adjon. Ami szerintem jól látható az adatokból az éppen ez: a 2022-es eredményekből nyilvánvalóvá vált, amit 2011-ben még csak sejteni lehetett: ezzel a megközelítéssel nem tudjuk felmérni a felekezetek társadalmi bázisát.

Ha arról akarunk képet kapni, kiben-miben hisznek ma az emberek Magyarországon, milyen adatokra támaszkodunk a népszámlálási adatokon túl?íí

Háromféle adatforrásról beszélhetünk: az állami statisztikáról, az egyházi statisztikákról és szociológiai mérésekről. Ezek némiképp mást mérnek, különböző eszközökkel. Az egyházi statisztika például számontartja, hogy hányan voltak a legutóbbi vasárnap istentiszteleten vagy mennyien házasodtak az adott évben. Ezek az adatok hosszú idősorokat nézve fontos folyamatokat ábrázolnak, ugyanakkor nem mondanak igazán sokat arról, mi történik az emberek életében. Nem derül ki, hogy egy keresztény ember például, aki ott van vasárnap a templomban, konkrétan mennyire mélyedt el Krisztus követésében – holott a gyülekezetek számára igazából ez a lényeg. Ehhez hasonló az állami statisztikavezetés, ahol az egész társadalomról képet kapunk, de csak mennyiséget leíró mutatók állnak rendelkezésünkre. A szociológia tudománya ezekkel szemben úgy jár el, hogy különböző indikátorokat támaszt, és ezeknek az együttesét vizsgálja. Ilyen indikátor lehet az, hogy egy ember milyen gyakran imádkozik, olvassa a Bibliát, mikor jár templomba. Nehezen tudunk elképzelni olyan személyt, aki mindennap imádkozik, Bibliát olvas, és minden vasárnap ott van a templomban, de nem hívő. A szociológiai mérések viszont nem teljeskörűek, tehát egy ezerfős vizsgálatban elképzelhető, hogy meg sem jelenik egy-egy kisebb felekezet, így létezhet a társadalomnak olyan rétege, akiről semmit sem tudunk mondani.

Mit tudunk azokról az emberekről, akik számára a vallás fontos? Sokféle sztereotípia él arról, hogy a hívők jellemzően öregek, egyre kevesebben vannak – az adatok is ezt mutatják?

A tendenciák azt mutatják, hogy nem a vallási érdeklődés csökken, hanem a vallásosság megélése változik, vagyis

a spiritualitás iránt érdeklődők már nem fordulnak olyan természetességgel az egyházakhoz, mint korábban.

A történelmi egyházak így valóban elöregednek, bár ennek egy másik oka is van: az embereket életük végéhez közeledve jellemzőbben jobban foglalkoztatja, mi lesz ezután. Vagyis a kor előrehaladtával egyre nyitottabbak leszünk a vallásra.

És mit tudunk a fiatalokról?

A fiatalok között csökken az egyházi tanítást követők aránya, és úgy általában a magukat vallásosnak vallók száma is. Erről elég világosan beszélnek a különböző kutatások, és a népszámlálási adatok igazodnak ehhez. Minél fiatalabb korcsoportot nézünk, annál kevesebben jelölnek vallásfelekezeti kötődést. Jellemző, hogy a fiatalabbak, mivel az egyházi keretekhez nehezebben tudnak kapcsolódni, összeállítanak maguknak egy számukra elfogadható transzcendensképet, amely az egyház tanításához legfeljebb részben illeszkedik. Kérdés, hogy ez egyházaktól való távolságtartás a kor előrehaladtával változik-e.

A kisegyházak, alternatív gyülekezetek nagyobb szabadságot biztosítanak, mint a történelmi felekezetek. Az előbbiekhez oda találnak azok, akik az utóbbiaktól elfordultak?

Készítettem egy elemzést 2011-ben arról, hogy a neoprotestáns gyülekezetek létszáma robbanásszerűen nő. De ha egy tízfős gyülekezet 300 százalékkal nőtt, akkor még mindig mikroközösségről beszélünk – vagyis ha növekszik is ezen gyülekezetek mérete, a statisztikákban még sokáig nem jelennek meg, mert túl kicsik, így a róluk szerzett tudásunk is korlátozott. Nyugati minták alapján feltételezhetjük, hogy az ilyen gyülekezeti struktúrák nem tudják elviselni az igazán nagy lélekszámot, a növekedésük idővel lelassul. A közeljövőben nem várhatjuk, hogy ezek a gyülekezetek, kisegyházak elérnék a történelmi egyházak méretét.

A történelmi egyházak tendenciái hasonlóan alakulnak egymáshoz viszonyítva?

A 2001-es és 2011-es népszámlálások esetén ez így volt. Most 2022-ben úgy látszik, hogy

a szekularizációs hatás már jobban érinti a római katolikus egyházat, mint a protestáns egyházakat.

Még egyszer kiemelem, hogy az eredmények értelmezése nehézkes, ezért csak jobb híján indulok ki ezekből az adatokból. Ha kizárólag a népszámlálásra támaszkodunk akkor úgy látszik 2022-ben a protestáns közösségek a korábbiakhoz képest egy kicsit nagyobb részesedést tudtak elérni egy valamivel kisebb halmazból.

Az országon belül még ma is megvannak azok a református, katolikus tömbök, amik a történelem során kialakultak?

Igen, ezek még a térképes ábrázolásokon láthatók. Kelet-Magyarországon jellemzőbb a reformátusság, nyugaton a katolikusság, viszont a tömbök egyre kevésbé szilárdak. A mostani tendenciák szerint évtizedeken belül az egyházi infrastruktúra fog leginkább arról tanúskodni, hogy mely régió volt jellemzően református vagy evangélikus. Emiatt változni kell az egyházaknak is: míg régen a népegyházi keretek voltak meghatározóak, vagyis a családon belül hagyományozódott egyik generációról a másikra a hit, mára egyre inkább a hitvalló egyházi működés kell előtérbe kerüljön, amiben a hívek a nem hívőket is megszólítják. Ezek a működésmódok sok gyülekezetben párhuzamosan megvoltak egymás mellett, csak a társadalmi változások hangsúlyeltolódást eredményeznek.

A magyarországi tendenciák mennyire hasonlóak a nyugati világ trendjeihez? 

A nyugati világ sem egységes, más képet mutat a vallásosság az USA-ban, Svédországban vagy Spanyolországban. Ha általánosítunk, akkor sok mindenre mondható, hogy ami ott húsz éve történt, az történik nálunk most. A történelmi egyházak zsugorodása, a szekularizáció okozta társadalmi jelenségek ugyanúgy tetten érhetők ott is és itt is, esetleg a folyamat másik fázisánál tartunk. Ugyanakkor a hazai közéletben egyre erősebbé válnak azok a hangok, amelyek szerint ezen jó lenne változtatni, másképpen kellene az egyházak társadalom szervezőerejére építeni, és ez elképzelhető, hogy hatással lesz a magyarországi adatokra. Kötelező hit- vagy erkölcstan oktatás folyik Magyarországon, vagyis a magyar fiatalok egy része szervezett formában találkozik egyházi tanítással élete során. Ez biztosan befolyással lesz az ő egész életükre, csak azt nem tudjuk még, hogy milyen módon.

Tudunk valamit arról, valójában mit eredményez a kötelező hit- és erkölcstanoktatás?

Nagy elmaradásnak érzem, hogy fontos döntéseket hozunk, de a döntések hatását nem vizsgáljuk aztán kellő mélységben. Jelen esetben szerintem felesleges kutatások nélkül arról beszélgetni, hogy az elhatározás jó vagy rossz, hiszen az számít, milyen hatást gyakorol az egyének életére.

Jó volna tudni például, hogy az egyházi iskolába járó gyerekek aktuális és későbbi hitéletére az a közeg pozitív, semleges vagy negatív hatással lesz – ebből lehetne építkezni.

Szinte bármilyen oldalról közelítünk, az látszik, hogy az egyház nehéz helyzetben van.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az elmúlt húsz évben hihetetlenül gyors társadalmi változás zajlott. A házasságkötések ideje kitolódott tíz évvel, az internetezők aránya az tíz százalékról közel száz százalékra nőtt, a magyar átlagember vásárlóereje megduplázódott, tehát amíg 2000-ben az összes pénzünkből egy egységnyi árut vagy szolgáltatást tudtunk venni, most már két egységnyit. Ezek nagyon jelentős társadalmi változásokra utalnak. Ehhez képest az egyházban nem látunk olyan nagyságrendi változásokat, amik a világban zajló átalakulásokhoz mérhetőek lennének. 

A gyerekek példáján jól érzékelhető, mennyi minden megváltozott. Húsz évvel ezelőtt a fiatalokat nem érte annyi inger, mint ma, nem volt annyi lehetőségük szabadidős tevékenységek területén, a templomnak nem volt ennyi versenytársa.

Nem várhatjuk, hogy a gyerekek meglássák a liturgia szépségét, nem az akaratuk hiányzik ahhoz, hogy be tudjanak illeszkedni annak rendjébe, hanem a képességük.

Az egyháznak ma más módokon is kell hozzájuk közeledni, olyan formában, ahogyan azt ők be tudják fogadni – ez a tanítás tartalmát nem érinti, csak a módját. A megszólítás módszereiben való változtatás szükségessége nem csak a legfiatalabb korcsoportra érvényes, de ott érthető meg leginkább, hogy ez elkerülhetetlen.

A versenyhelyzetre, amiben az egyháznak kívánatos opciónak kell látszódni, talán sosem készültek fel a felekezetek. Eddig nem volt erre szükség, olyan egyértelmű volt, hogy hol a templom szerepe az életünkben.

Igen, ez igaz. Ebben az is szerepet játszik, hogy Magyarországon az államalapítás óta – kis túlzással – ez utóbbi harminc év volt az első olyan időszak, amikor vagy társadalmilag, vagy törvényileg nem volt szabályozva, hogyan viszonyulj a hithez, templomba járáshoz.

Most a legnagyobb az egyéni döntéshozatal szerepe.

Vannak működő stratégiák, amikkel élhetnek a felekezetek?

Számos hazai példa van, amiben alternatív módszerekkel igyekeznek megszólítani a fiatalokat. Miskolcon például működik egy református ifjúsági missziós szervezet, ahol testedzési lehetőséget kínálnak. A betérő kamaszokkal sportolás közben beszélgetnek, mert rájöttek, hogy suli után sokan gyúrni szeretnek járni, ha meg már ott vannak, akár az Úristenről is beszélgethetnek.

Egy másik példa a szentendrei Offline Center, ami egy közösségi ház, kávézó. Odaérkezve nem nyilvánvaló, hogy bármilyen egyházi kötődése van a helynek, holott a vezetés és a szellemiség az keresztyén. Megközelítésük szerint nem a megtérésre hívás kell az első üzenet legyen, ami eljut egy gyülekezeten kívüli emberhez, hanem a jó példa, amivel elől járnak számukra a gyakorló hívek. Ha az ő életük szimpatikus, megkérdezik tőlük, miért úgy élnek, ahogyan, így ők teret nyernek a bizonyságtételre. 

Vannak tehát jó példák, hogyan lehet a hagyományos kereteken kívül megszólítani az embereket. Ebben nem a tanítás az első elem, hanem a példamutatás, a Krisztus-követő élet mások elé élése, a közösségben való lét szépségének a megmutatása. Nincsenek mindenhol működő receptek, a gyülekezeteknek fel kell szabadulni a formákkal való kísérletezésre, hiszen nincsen vesztenivalójuk, de újra képessé kell válni az emberek megszólítására.